Megnyugvás
2005.02.24. 06:48
egy nagyon szép Willow Tara (Kennedy) írás, időpontra 7. szezon után (szerintem)
Willow arra ébredt,hogy ujjak simítják végig az arcát. Lágy szellő fújt. -Kennedy nyitva hagyta az ablakot?-gondolta Willow magában,és lassan kinyitotta a szemeit. A hátán feküdt, s pillantása a kék égre esett. Értetlenül felült. Egy réten feküdt,ami tele volt virágokkal,fákkal.A fák levelei aranyszínben pompáztak a rájuk eső napsugaraktól. Willow mellett egy lány ült,kék ruháját játékosan borzolta a szél. -Istenem,Tara!-törte meg az idilli csendet Willow és a lány nyakába borult.-Hol vagyunk? Hogy kerültem ide? Este még az ágyamban feküdtem és... -Shhh...-csitította Tara és végigsimított Will vörös haján.
-Álmodok,ugye?-kérdezte Will kis idő múlva,immár lenyugodva. -Igen. Willow elengedte Tara nyakát. Egymás szemébe néztek,és Will arcán peregni kezdtek a könnyek. -Annyira hiányzol Tara! El sem tudom mondani mennyire...még mindig...Annyira sajnálok mindent!-arcán egyre csak folytak a könnyek.-Miért nem én álltam akkor az ablakban? -Mert akkor most én sírnék. Will,figyelj rám!-szólt Tara és két tenyerébe fogta Willow arcát-Ennek így kellett történnie. Rád még szüksége van a világnak! Én látom a sorsod fonalát,még nagy dolgok állnak előtted! Szükség van az erődre! -Persze,szép kis erő!-törölte meg dacosan a szemeit a boszorkány-Hátha újra megpróbálok mindent elpusztítani.... -Akkor küzdj ellene!-fogta meg a kezét Tara.-Képes vagy változtatni! -Én nem....-és újra kitört belőle a sírás. Emlékképek száguldottak a fejében. Tara élettelenül omlik össze, Warren ordítása az erdőben... Régen történt. Tara,miért kellett felszakítani?! Várj...azt hittem már lezártam magamban.De nem,ezek a sebek nem gyógyultak még be. -Képes vagyok rá? -Te mindenre képes vagy!-súgta kedvesen Tara-És én mindig veled leszek. Még ha nem látsz,olyankor is. De túl kell lépned ezen!-nézett újra a szemébe és fogta tenyerébe Will arcát.-Érted? Én meghaltam,de te élsz! És a párod Kennedy. -Megígéred hogy mindig velem leszel? -És vigyázok rád-bólintott mosolyogva. Felállt.-Gyere.-szólt és Will felé nyújtotta a kezét. Willow is felállt. Tara vidám táncba vonta. Mikor kifulladtak,nevetve lerogytak a fűbe. -Lassan menned kell. Amint lehull az utolsó levél,felébredsz.-mutatott a fára. Willow nem akart menni. Még maradni akart. Eszébe jutott hogy varázslattal megállítja a levelek hullását,de mégse tette. -Köszönöm. Megértettd,ugye?-szólt Tara.-Most aludj. -Félek,elfelejtelek idővel... Tara homlokon csókolta. -Az emlékezéshez nem emlékek hanem szeretet kell,és akit szeretünk azt soha nem felejtjük el. Will lefeküdt a földre.Érezte a földet. Érezte,ahogy lélegzik,él. Minden kapcsolatban áll mindennel,jutott eszébe. Így ő is örökre összetartozik Tarával.Még akkor is,ha ő már nem él. És Kennedyvel is,szintén. Örökké....
Willow arra ébredt, hogy ujjak simítják végig az arcát. Forrócsoki illatát érezte. -Jó reggelt álomszuszék!-Kennedy volt. Will kezébe adott egy bögre forrócsokit, megcsókolta,majd kiment. Will belekortyolt a forrócsokiba. Érezte ahogy szétárad a testében,és felmelegíti. Odasétált az ablakhoz és kinyitotta. Eszébe jutott egy vers: "S már téged néztelek, Est Csillaga, Kinek sugara Dicső s mind kedvesebb: Boldog vagyok, Hogy ott ragyog Az éji égkupolán, S e messzi tűz A lenti hűs Fénynél különb csodám."
Érezte,elengedte őt. Lezárta a múltat. Persze,nem felejt. Soha. De minden más,megnyugodott. Már nincs az a gyilkos bűntudat. S ezt egyvalakinek köszönheti:
-Köszönöm,Tara!
Will újra belekortyolt a forrócsokijába,majd barátnője,Kennedy után indult,aki egy "Reggeli!" kiálltást hallatott a földszintről.
|