Teremtés

Rózsaszirmokat fújdogál a szél

Vörös rózsaszirmok, vörös, mint a vér.

Szenvedélyes csókod az életbe hívott engem…

Én a halált adtam neked.

De úgy fájt az élet!

Te nem érted!

Minek adtad,

Ha üressé tetted?

Elraboltad szívem

És hiába dobtad utánam

Az hozzádnőtt.

Velem együtt!

És miért kínzol?

Miért hazudsz testeddel?

Miért adod nekem

Ha nem szeretsz?

Elvesztem csókjaidban

Elvesztem benned

És nem találom magam

Én nem változhatok meg!

Véres csókot adtam neked

Olyan gyenge voltál,

Egyszerűen meghaltál…

És mégsem.

Megkóstoltad édes vérem –

Tőled loptam az elébb

És újra kinyílt szemedben

Új vágy kélt.

Más lettél. Olyan, mint én, hogy érezd…

Ember gyilkolás, a vér mámora

Társammá tettelek.

A szabadságot adtam neked.

És te még jobban gyűlöltél engem

Könyörgök, ne haragudj rám!

Magamnak akartam jót

S jobban neked.

De te már nem voltál ugyanaz.

Hiába értem testedhez

Az nem melegített fel,

Jéghideg maradt.

Nem dobogott édes szíved

Levegőt sem kívántál

És jobban bántottál,

Mint éltedben.

Mire elhalt a bosszú a szívedben

Én is elvesztettem tőled kapott életem

A szívem a tiéddel halt,

Bár már egyikünké sem élt rég.

Te meguntad a puszta létezést

A kárhozat ajándékát

S végül napfényre vetetted magad…

Gyönyörűen égtél porrá másodpercek alatt.

Én sírtam a hamvaid felett,

És magamra nem mérhettem

Elég nagy büntetést.

Megöltelek!

Most itt ülök a sírod mellett

-Csupán kődarab, semmiség-

Könnyem nem hoz könnyebülést…

Ma megnézem a napfelkeltét.

Annie Flower