1. fejezet

  2008.06.11. 18:30

Borús, nyirkos volt a délután, amikor kiléptem az iskola kapuján, előhalásztam a kocsikulcsot, és egy pittyenéssel kikódoltam ősöreg Fordomat.

 - Hé, Summers! – kiáltott utánam egy ismerős hang, és fél másodperc múlva már be is futott mellém Stephen. Lihegve támaszkodott neki a kocsi oldalának, és rám vigyorgott.

 - Mi van? – kérdeztem, és az órámra pislogtam. Mindjárt öt. Lassan sötétedni kezd. Épp csak arra lesz időm otthon, hogy bekapjak egy szendvicset, aztán irány a temető. Bár talán nem ártana tanulni valamit, a hétfői irodalom dolgozatra is. Hm. Nagy dilemma. Vadászat, tanulás. Tanulás, vadászat. Nos, azt hiszem ez elég egyértelmű! Ha anya kérdezi, nincs leckém és kész!

 - Azt mondtad, hogy hazafuvarozol, emlékszel? – pislogott rám a srác, nagy zöld szemeivel, és igyekezett egy elhagyatott kiskutya benyomását kelteni. Nem jött össze neki. Stephen Gruner, a maga 180 akárhány centijével, szöszke hajával, és némi démonvérrel az ereiben, mindennek volt mondható, csak elesettnek nem. Az anyai nagyapja démon volt, és bár azóta hígult kissé a vérvonal, Stephenen meg mindig kiütközött a dolog, így – bár a külsején nem látszott meg – azért fizikailag jóval erősebb volt, mint egy normál ember. Remek edzőpartnerem volt, mikor anya és apa nem értek éppen rá. A Figyelőmet már meg sem említem, ő aztán teljesen alkalmatlan volt a fizikai kihívásokra, de hát Andrew-tól mást várni nem igen lehet. Anya már sokszor lecseszett érte, hogy ő a Figyelőm, ezért tisztelnem kellene, de apa kikotyogta, hogy anya bizony nagyon sokszor nem követte Giles utasításait. Akkor viszont semmi joga nincsen kioktatni, ráadásul azt meg éppen ő mesélte, hogy gyakran ő is apával edzett, mert öreg Figyelője egyszerűen nem jelentett kihívást.

 - Ja, persze – bólintottam szórakozottan. – Teljesen kiment a fejemből.

Bekászálódtunk, és beindítottam a motort.

 - Ma este is kimész? – kérdezte Stephen, miközben kihajtottunk a parkolóból, és belevesztünk a kocsik forgatagába. Péntek délutáni dugó. Ó, hallelúja!

 - Persze – indexeltem, és bekanyarodtam egy kis mellékutcába. Remélhetőleg így tényleg gyorsabb lesz, mint a főúton. – Te is jössz?

 Néha Stephen is terepre jött velem, mikor sikerült otthonról ellógni. Azon felül, hogy legalább nem unatkoztam halálra magam, néhány kivételes esetben még segíteni is tudott. Tiszta univerzális a srác.

 - Nem hiszem – húzta el a száját. – Anya valószínűleg vendégeket hív, tehát kötelező lesz a pofavizit.

 - Részvét, de ha mégis meg tudsz lógni, akkor a harmadik utcai temetőben leszek.

 - Messzebbre nem tudnál menni? – kérdezte morgolódva, de láttam ám, hogy csak az agyamat húzza.

 - Hát tudod, nekem van kocsim – vontam vállat könnyedén, és elvigyorodtam. – Neked is lenne, ha nem próbáltál volna meg áthajtani vele egy tűzdémonon.

 - Hé! Ez övön aluli volt!

 - Tudom – vigyorodtam el, és lefékeztem a házuk előtt. Alighogy Stephen kiszállt, kinyílt a bejárati ajtó és Mrs. Gruner lépett ki rajta.

 - Nem megmondtam, hogy siess haza Stephen? – kérdezte zordan, majd észrevette, hogy én is ott vagyok. – Szia Victoria – köszönt kedvesen, majd újra fiára dörrent. – Igyekezz már! Még ki kellene pórszívózni.

 - Megyek már! – kiáltott vissza a srác, majd az orra alatt oda morogta – Rabszolgahajcsár. – Megcsóválta a fejét, és visszanézett a kocsiba. – Megpróbálok meglépni. Ha mégsem tudok menni, majd felhívlak.

 - Rendben – bólintottam, és kihajtottam az utcából.

Lefékeztem egy piros lámpánál várakozó hosszú sor előtt, és figyeltem az utcán járkáló embereket. Egy pár sétált el, kézen fogva a kocsim mellett, és gyanús, hogy a srácnak tényleg kis szarvak voltak a fején. Az emberek többsége lassan kezdte elfogadni a tényt, hogy bizony-bizony, élnek közöttünk démonok, vámpírok, egyéb szörnyikék. De még így is fájdalmasan sokan nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy igenis léteznek természetfeletti, megmagyarázhatatlan dolgok. Megpróbáltak áldott tudatlanságban élni, és homokba dugni a fejüket. Pedig lassan már az iskolákban is megszokottá vált, hogy félig emberi, félig démoni lényekbe botlik az ember. A keverékeket is kezdték teljes jogú állampolgárokként kezelni, bár valószínűleg jó néhány év kell még hozzá, hogy az emberek ne skatulyázzák be őket. Hiába, a rossz élményeket senki sem felejti el. Ha démon, akkor biztosan gonosz is. Pedig ez nincs mindig így… Na jó, bevallom, az esetek 98 százalékában helytálló ez a megállapítás. De akkor is ott az a maradék két százalék!

 Már háromnegyed hat is elmúlt, mire beestem a lakásunk ajtaján, és nem tellett bele fél percbe, hogy anya találjon valamit, ami miatt belém köthet.

 - Hol voltál eddig? – lépett ki a konyhából, kezében arasznyi pengéjű konyhakéssel.

 - Hazavittem Stephent – feleltem semleges hangon, miközben felakasztottam a kabátomat, és lerúgtam magamról az edzőcipőt. – Mi a kaja?

 - Egyelőre még semmi. – De csak nem tudott leszakadni a témáról… - Megmondtam, hogy suli után rögtön gyere haza. Tíz perc múlva már a temetőben kellene lenned.

 - Tudod, hogy megígértem Steph-nek, hogy furikázom, amíg a kocsiját meg nem csinálják – léptem el mellette, és felmartam egy szelet sonkáskenyeret a pultról.

 - Ez talán egy kicsit fontosabb… - kezdte volna anya, de szerencsére épp ekkor lépett be apa, az időzítések nagymestere, és megmentett.

 - Szia kicsim, milyen volt a suli? – puszit nyomott a fejemre, és bekukkantott a hűtőbe.

 - Semmi extra – vontam vállat, majd a szendvics maradékát a számba tömtem – Na, átöltözöm, és megyek is.

 - Egyedül mész? – kérdezte apa, miközben töltött egy pohár narancslevet és a kezembe nyomta.

 - Mhm – dünnyögtem, miközben egy húzásra megittam az egészet – Stephenéknél vendégek vannak, vagy mi a szösz. De azt mondta, hogy megpróbál ellógni.

 - Ne menjek ki veled?

Úgy néztem rá, hogy szerintem már azt is megbánta, hogy egyáltalán feltette a kérdést.

 - Apa, te is tudod, hogy nem járhatsz örökké a sarkamban – néztem rá határozottan – Tőlem kell félniük, tőled már amúgy is félnek.

 - Sosem edzel rendesen – kezdte újra anya is, mintha nem beszéltük volna meg már ezerszer.

 - Stephennel szoktam edzeni! Meg is kérdezhetitek – feleltem vontatottan. Az előbb még baromi sürgős volt, hogy kipateroljanak a temetőbe, most hirtelen nagyon ráérősre vették a figurát.

 - Igen?

Ekkor minden átmenet nélkül felém hajított a kezében tartott konyhakést. Az pörögve hasította a levegőt, kinyúltam, és egy laza mozdulattal elkaptam, majd ugyan abból a lendületből visszahajítottam neki. Nem számított rá, és a kés belefúródott az ajtófélfába.

 - Azt hittem, nem dobálózunk a konyhai felszereléssel – jegyeztem meg szárazon, és elindultam a lépcső felé – Sietek. A végén még halálra unják magukat a vámpírok.

Felkocogtam az emeletre, de még mindig nem léptem túl a konyhai kis jeleneten. Anya szent meggyőződése, hogy nem edzek eleget, és nem veszem elég komolyan a kötelességemet. Közben meg nem akar terepre engedni, és ha nagy nehezen mégis kikönyörgöm magamnak az önálló őrjáratot, félóránként ellenőriztet apával. Na, ezen igazodjon ki valaki, mert nekem valahogy eddig még nem sikerült. 

 Magamra csuktam a szobám ajtaját és lehuppantam az ágyra. Basszus, ma még levegőt venni sem volt időm, máris irány a temető. De valójában nem bántam. Addig sem itthon gubbasztok a négy fal között.

 Hirtelen villám cikázott át az égen, és a szél nekifeszült az ablaknak, majd a következő pillanatban összefüggő esőfüggöny zúdult a világra. Hát ez remek. Hogy én mennyire utálok esőben kimenni. Nem félek a vihartól, csak egyszerűen utálok bőrig ázni. Esernyőt nem lenne értelme magammal vinni, verekedés közben pedig úgy is leesik a fejemről a kapucni. Már most elkönyvelhetek magamnak egy fasza kis megfázást. De végül is nézzük mindennek a pozitív oldalát! Ha lebetegszem, talán megúszom a hétfői dolgozatot. Igen, ebben láttam fantáziát!

 Egy régebbi, sötétkék farmert, és vastag, fekete pulcsit húztam. A hajamat összefogtam, hogy lehetőleg ne a legalkalmatlanabb pillanatban hulljon a szemembe, majd a nyakamba akasztottam a keresztes medálomat, amit még anyuéktól kaptam a tizedik szülinapomra. A hátizsákomba tettem két karót, két keresztet, egy üvegcse szenteltvizet… majd még egy karót, csak a biztonság kedvéért. Az ember lánya sosem lehet elég óvatos!

 Kifelé menet egy gyors pillantást vetettem magamra az ajtóra szerelt tükörben. Hiába fogtam össze a hajam, egy-egy rakoncátlan szőke tincs csak kiszabadult, és most az arcom körül lengedezett. Kék szememet még reggel kihúztam fekete szemceruzával, de a nap folyamán a festék egy kicsit elkenődött és kontúrját vesztette. Na sebaj, az esőben fog ez még rosszabbul is kinézni. Vállat vontam, lekapcsoltam a lámpát, és becsuktam magam után az ajtót.

Lekocogtam a lépcsőn, fekete edzőcipőt, és sötétkék esőkabátot húztam, majd a fejemre tettem a kapucnit. Felmartam a kulcscsomómat a bejárat melletti kis pöcökről, és már a kilincsen volt a kezem, mikor apa utánam szólt.

 - Ilyen időben is ki akarsz menni? – kérdezte halkan.

 - Persze – fordultam felé – Ti mondjátok mindig, hogy a gonosz nincs időjáráshoz kötve.

Bólintott és halványan elmosolyodott.

 - Ne haragudj anyádra – mondta végül – Csak aggódik miattad.

 - Tudom – sóhajtottam – De már csak négy hónap és elveszíti az erejét. Meg kell szoknia, hogy csak a kispadról figyel – határozottan a szemébe néztem. – Meg tudom oldani apa, nagy kislány vagyok! Jövőhónapban tizennyolc leszek. Én is Vadász vagyok, nem foghatjátok a kezem örökké.

Azzal kiléptem a zuhogó esőbe, magára hagyva őt a sötétbe burkolózott előszobában.

Behuppantam a kormány mögé, gyorsan indítottam és tempósan kiszlalomoztam az utcánkból. Az eső annyira zuhogott, hogy a folyamatosan mozgó ablaktörlők ellenére is alig láttam ki a szélvédőn. És én ebben az időben akarok vadászni? Biztosan elment az eszem! De most már nem fordulhattam vissza. Ha hazamegyek, csak adok anyának egy remek lehetőséget, hogy órákig tartó kiselőadást tartson a felelősségvállalás fontosságáról. Arról nem is beszélve, hogy úgy is a képembe vágná, hogyan akarok én egyáltalán Vadász lenni, ha még egy kis eső is eltántoríthat a feladatomtól. Bezzeg, mikor ő volt ennyi idős… Ezt mind ismerjük.

Más esetben ilyenkor átugranék Stephenhez edzeni egy kicsit, és hagynám a fenébe az egészet, ázzon bőrig az, akinek két anyja van! De náluk most éppen vendégek vannak. Pofátlanság lenne csak úgy beállítani. Még akkor is, ha Mrs. Gruner szinte már engem is családtagnak tekint. 

 Tehát kénytelen leszek ázni egy jót a temetőben. De jó is az!

 Nagyjából negyedóra alatt megérkeztem. Leállítottam a motort, aztán csak ültem, és bámultam kifelé. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha innen bentről figyelném az eseményeket. De a lelkiismeretem rögtön ágálni kezdett. Innen aztán tényleg semmit sem látok, azt se venném észre, ha a vámpírok a fél temetőt kipakolnák, akkor meg tényleg felesleges volt egyáltalán kijönnöm. Nagyot sóhajtottam, kilöktem az ajtót és kiszálltam a kocsiból. Vízcseppek milliárdjai kopogtak a fejemen. Már most kezdett sűrűn elegem lenni! Szaladni kezdtem az egyik kripta felé, és gyorsan beálltam az eresz alá. Nem éppen ötcsillagos megoldás, de a semminél azért klasszisokkal jobb. Talán mégis hoznom kellett volna egy esernyőt… Mást már mindegy.

 Kitöröltem a vizet a szememből, és körbenéztem, nincs-e a közelben véletlenül valami levadászható alany. De egyelőre úgy tűnt, nyugis a terep. Bár ki tudja. A sűrű esőfüggönyön át legfeljebb néhány méterre láthattam. Így ha valaki a közelembe akarna osonni, még csak észre sem venném időben. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten megnyugtatott volna a tény, hogy viszonylag könnyű célpontot nyújtok, mindenféle erre kószáló szörnyedvénynek. De végül is én akartam, akkor meg ne sírjon a szám.

 Hirtelen valami nagyot reccsent a hátam mögött. Mozdulatlanná dermedtem, az adrenalin-szintem pillanatok alatt az egekbe szökkent. Kezembe fogtam az egyik karót, a táskát finoman a földre csúsztattam, hogy ne csapjak zajt. Éreztem, hogy valaki figyel, a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba, de nem fordultam meg. Még nem. Meg akartam várni, amíg ő támad. Hadd higgye csak azt, hogy készületlen vagyok, a végén úgy is ő fogja megszívni. Hú, de hülye szófordulat…

 A következő pillanatban azonban nem mögöttem, hanem éppen hogy előttem esett ki a kripta fala mellől egy alak. Nem gondolkoztam sokat. Erőteljesen gyomron vágtam, és kisodortam alóla a lábait, hogy nagy nyekkenéssel csapódott a vizes, sáros földbe. Még megmozdulni sem volt ideje, már a mellkasán térdeltem, és éppen arra készültem, hogy bevigyem a kegyelemdöfést, mikor elkapta a karomat.

 - Hé Summers, csak én vagyok! – a kapucni hátracsúszott az arcából, én pedig csodálkozva ismertem fel potenciális áldozatomban Stephent.

 Nagyot sóhajtottam, leszálltam róla, majd azzal a lendülettel hozzá is vágtam a karót.

- Hé! – kiáltott fel méltatlankodva, de most nem tudott érdekelni a nyomora.

- Eszeden vagy?! – rivalltam rá – Majdnem megöltelek!

 - Azért nem megy az olyan könnyen – tápászkodott fel és beállt mellém az eresz alá. Mindenéből csöpögött a sáros trutyi. De megérdemli! Hogy lehet ekkora marha?!

 - Azért ha keresztül döföm a szíved egy karóval, nem valószínű, hogy használni fog! – replikáztam tovább, és újra a fejembe csaptam a kapucnimat. Megjegyzem tök feleslegesen. Az előbbi kis akció alkalmával sikerült csontra eláznom. – Már ezerszer megmondtam, hogy ne lodakodj így mögém… - ekkor bennem szorult a levegő.

 Na álljon csak meg a bicikli. Stephen szemből érkezett, akkor ki lehetett az, aki a hátam mögött cserkészett? Villámgyorsan pördültem meg, de nem láttam semmit, csak a szokásos több tucatnyi sírkövet, meg a néhány elszórtan álló fát. Tekintetem a sötétségbe fúrtam, bármiféle mozgás után kutatva, de semmi. Hosszan kifújtam a levegőt. Tehát bárki is volt, elment. Talán Stephen kis attrakciója megzavarta.

 - Mit keresel? – lebegett be a látómezőmbe a srác arca, mire csak megráztam a fejem.

 - Semmit.

De még mindig nem nyugodtam meg teljesen. Attól, hogy most nem látom, az a valaki még mindig itt ólálkodhat valahol a temetőben. Mi van, ha vámpír? Vagy ha démon? És mi van, ha elkap valakit, és megöli, mert én nem állítottam meg idejében? Bár nem kell mindenhol rémeket látni. Talán csak a képzeletem viccelt meg, és nem is állt senki sem mögöttem, talán csak egy macska volt. Na persze ennyire azért nem vagyok naiv, nem szokásom magam mindenféle tetszetős kis mesékkel nyugtatgatni. Valamikor a dolgok pontosan azok, aminek látszanak, hiába is próbálja szépíteni az ember. A szörny az szörny és kész, tökmindegy milyen szemszögből nézed.