Spike látta, hogy Buffy mindent megtett, hogy az orvos utasításait kövesse. Amikor nyomnia kellet, összeszedte minden erejét és mindent megtett azért, hogy a kis jövevény minél előbb megérkezhessen.

Először csak fekete hajat pillantott meg Spike, majd egy aprócska fejet, végül egy arcocskát, majd dr. Heid segítségével előtűntek a baba vállai is, és az utolsó nyomással Spike szemei előtt megszületett egy kis emberi lény.

Spike érezte, hogy arcán könnyek gördülnek végig. Ebben a pillanatban Buffy mellett szeretett volna lenni, hogy segítsen neki, beszélni szeretett volna vele, de csak a kettejük közt lévő üvegablakot foghatta meg. Meg soha életében nem érezte magát ilyen távol Buffy-tól, mint most. Látta Buffy boldog arcát, amint a kezébe fogja újszülöttjét, amint szeretetteljesen George-ra néz, aki sugárzott a boldogságtól. És Spike ekkor megértette, hogy nem csak Buffy gyermekének születését nézte végig, hanem egy új család születését is, amely többé már nem az ő családja volt és rá kellett jönnie, hogy végérvényesen elveszítette Buffy-t.

„Spike, mennünk kell” – halotta meg Spike Carol hangját a háta mögött.

„Miért voltam itt?” – kérdezte Spike, miközben továbbra is Buffy-t és a kicsit bámulta.

„Buffy megkért rá, hogy engedjem ezt meg neked.”

„És miért nem lehettem ott, a másik szobában?”

„Ez volt Buffy nagy napja és nem akartam, hogy egy George-gal való vita tönkretegye.”

„Logikus” – suttogta Spike és könnyes szemekkel továbbra is Buffy-t bámulta.

„Spike! Mennünk kell!”

„Egy pillanat.”

„Spike, biztosan meglátogatnak téged, de most mennünk kell.”

„Kisfiú vagy kislány?”

„Kis fiú, de a nevét nem tudom.”

Amikor Carol ismét figyelmeztetni akarta Spike-ot, akkor ő hirtelen megfordult és lassú léptekkel elindult kifelé, ügyet sem vetve az őrökre, és a kezükben lévő bilincsekre. Mielőtt még az őrök durván megállíthatták volna Spike-ot, Carol a fejével intette nekik, hogy hagyják őt békén.

*****

Két héttel később Buffy és George együtt léptek be Spike cellájába az aprócska, bebugyolált kisfiúval.

„Hello” – köszöntötte őket Spike. – „Hogy vagytok?”

„Köszönöm, már majdnem a régi vagyok” – mosolygott Buffy.

„És te?” – mutatott Spike George kezére.

„Most már újra tudok fogni a kezeimmel. Egy pár nappal a szülés után már tudtam mozgatni az ujjaimat. Szerencsére nem tört el semmim sem” – mondta George és vigyorogva Buffy-ra nézett.

„Már többször is elnézést kértem” – suttogta Buffy bűntudatosan.

„Hogy hívják a kicsit?” – kérdezte Spike, hogy másra terelje a szót.

„Hát nem tudod?” – nézett Buffy meglepetten Spike-ra.

„Nem. Senki sem mondta meg nekem.”

„William.”

„Tessék?” – kapta fel a fejét Spike. – „Miért? És ő?” – mutatott Spike George-ra. – „Beleegyezett?”

„Igen, megbeszéltem vele. Habár az én döntésem volt, de George is beleegyezett” – közölte Buffy, majd halkan hozzátette – „És hát soha sem szeretnélek elfelejteni.”

„Szabad…” – Mutatott Spike kérdőn a kicsire.

„Természetesen” – adta át Buffy Spike-nak a kisfiút és megmutatta neki, hogy hogyan tartsa a kezében.

„Gyönyörű, Buffy” –bámulta Spike lenyűgözve a kicsit.

„Kár, hogy nem lehettél ott a szülésnél.”

„Ott voltam, Buffy. Mindent láttam és köszönöm, hogy részese lehettem annak a csodának.”

„De hát hogyan? Sehol sem láttalak.”

„A másik szobában voltam. Carol nem akarta, hogy vita törjön ki közöttünk” – pillantott Spike George-ra.

„Igen, azt hiszem, ez volt a legjobb megoldás a részéről” – dünnyögte George.

„Buffy, szeretnék négyszemközt beszélni George-gal” – adta vissza Spike Buffy-nak a kicsit.

„Nem tudom, hogy ez egy jó ötlet-e” – pillantott aggodalmasan Buffy a két férfira.

„Nagyon fontos lenne nekem. Ha George csak úgy érzi magát biztonságban, akkor az őrök akár meg is bilincselhetnek.”

„Nem, ez igazán nem szükséges” – lépett George közelebb Spike-hoz.

„Megvárjalak odakint, George?”

„Nem, menj nyugodtan vissza a kicsivel, Buffy. Majd megyek én is.”

„Biztos?”

„Igen” – bólintott George.

„Akkor később találkozunk” – köszönt el Buffy és még utoljára vetett egy aggodalmas pillantást először Spike-ra, majd George-ra.

„Mit szeretne megbeszélni velem?” – fordult George Spike-hoz, mikor Buffy mögött becsukódott az ajtó.

„Csak szeretném tőled ismét megkérdezni, hogy szereted-e Buffy-t.”

„Igen. Szeretem.”

„Akkor menj el innét…”

„Hej, azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyunk” – kiáltott fel George felháborodottan.

„Hagyd, hogy elmondjam, azt, amit akarok, vagy attól félek, hogy ezt soha többé nem fogom tudni megtenni.”

„Ok. Csendben leszek.”

„Menj el innét” – kezdte újra Spike, majd folytatta – „és vidd magaddal Buffy-t és a gyerekeket is.”

„Ez most komoly?”

„Igen. Ennél komolyabb már nem is lehetne.”

„Ha megkérdezhetem; miért?”

„Szeretem Buffy-t, jobban, mint a saját életemet. Ezért el kell, hogy engedjem. El kell engednem, hogy egy normális életet élhessen, démonok és vámpírok nélkül… egy rendes ember oldalán… veled.”

„Köszönöm” – nézett meglepetten és elérzékenyülve George Spike-ra.

„De lenne egy feltételem.”

„És pedig?”

„Sohasem jöhetsz vissza, és nem engedhetett meg se Buffy-nak, se Nina-nak, hogy valaha is visszatérjenek.”

„Ezt könnyen megígérhetem magának. De nekem is lenne egy kérésem.”

„Igen?”

„Egy nap biztosan szeretném, ha Buffy hivatalosan is a feleségem lenne, de maguk még mindig házasok és…”

„Elintézem, de ne most” – hunyta be Spike a szemét megadóan.

„Köszönöm. Előre is köszönöm … és … és akkor most megyek” – mutatott George az ajtóra, és amikor Spike nem reagált semmit sem a kijelentésére szép lassan kisétált.