Ki kell érdemelni!

Esztynek nagyon, Lordomnak majdnem annyira, és Szabinának egy kicsit…

A nevem Buffy Anne Summers. Foglalkozásom vámpírvadász. Életem célja megmenteni a világot. Háromszor haltam meg és háromszor hoztak vissza az életbe.

Elsőre hálás voltam nekik. Másodszorra jó volt a boldog semmiben lebegni, így nehezteltem rájuk. Harmadszorra már kerestem a halált. Minden percem, minden cselekedetem csak azért volt, hogy megtaláljam. Több száz vámpír közé rontottam be az éjszaka közepén egymagam, megszállottan kutattam a pokol szájai után. Igyekeztem minden szavammal magamra haragítani a barátaimat, nehogy véletlenül segíteni akarjanak nekem.

Talán erre kellett volna a legnagyobb figyelmet fordítani. Nem szabadott volna hagynom, hogy a halál legyen az egyetlen éltetőm.

Több mint egy éven át próbáltam elérni a végzetemet, s ahogyan korábban a túlélés nehéznek bizonyult, most ez tűnt lehetetlennek.

Felsőbb erőket kerestem, szellemekhez, démonokhoz könyörögtem megváltásért, felvágtam az ereimet, autó elé ugrottam…

Aztán feladtam. Beláttam, hogy a nagy ajándék, amit nekem kiutaltak, a jussom: a halál csak egyszer jár nekem. Vagy max kétszer. De harmadszorra semmiképp.

Elhívtam Willow-t sétálni. Bocsánatot akartam kérni tőle. Új lakhelyünktől nem messze egy kis hegyre másztunk fel a folyó mellett és a lemenő nap fényében megbocsátottunk. Mindent. És én elhittem, hogy megbocsátotta, hogy éppen Téged szerettelek. Téged, aki után meg akartam halni. Hónapok óta az volt az első baráti ölelés kettőnk között.

Egy asszony sikolya szakított ki a karjai közül. A sikoltozóhoz futottam. Azt kiabálta, hogy a négyéves kislánya beleesett a völgyben alázúduló folyóba. Újra a régivé váltam. Lepillantottam. Tíz-húsz méterre lehet a víz. Ott van a síró, rémült kislány, akit meg kell menteni. Nekem kell megmenteni, mert nincs itt senki más, aki segíthetne még azelőtt, hogy apró ujjacskái lecsúsznának a szikláról, amibe kapaszkodik.

Ugrottam. Lehunytam a szemem. Újra a semmiben lebegtem. Csak a jeges víz térített észhez. Ide-oda dobált a folyó. Láttam, hogy a kislány elengedi a követ, azt, hogy egy másik szikla száguld felém, és én már nem tudok kitérni előle.

Még éreztem a fájdalmat a hátamban, még hallottam a csont törésének semmi mással össze nem téveszthető hangját, még láttam a távolban a kislány beletörődő arcát…

Meghaltam, és eltemettek. A kislánnyal együtt néztem végig a temetésemet. Aztán az ő kezét fogtam akkor is, mikor a kis naiv Willow Rosenberg szervezkedni kezdett.

A harmadik nap aztán elindultunk a halottak közé, ahová tartoztunk. Elbúcsúztunk. A kislány arra ment, amerre rég látott nagyszüleit sejtette, én pedig elindultam, hogy megkeresselek Téged. Hiszen Te is szerettél engem mindig. Hiszen Te voltál az, akinek - összes barátom közül egyedül – elmondhattam, mi bánt. Te voltál az, akinek a vállára bomolva sírhattam, aki azóta szeretett, hogy megismert…

Akit a mai napig szeretek…

Éppen elértem volna Hozzád! Már majdnem megérintettelek! Láttam az arcodon, hogy végre boldog vagy! Végre együtt lehettünk titkolózás és számonkérés nélkül!

Már-már éreztem az ujjad a sajátjaim között! Hirtelen elkomorodtál, megráztad a fejed. Szőke hajad szinte visszaverte a hirtelen felragyogó földöntúli fényt. De hiába volt minden dacod, hiába vetetted be minden erődet, a fény közbevett, bekebelezett engem, és fogolyként zárt vissza –időközben meggyógyított – testembe.

Átkozódni kezdtem. Willow, Xander, Kennedy, Faith, Robin… emberek, akiket a barátaimnak tartottam.

-         Jól tudod, hogy keresem a halált, Willow!

-         Azt hittem, lemondtál róla… azt mondtad…

-         Willow azt hitte, csak a kislány miatt ugrottál!

-         Csak miatta ugrottam! Meg akartam menteni! Nem sikerült! Velem halt ő is! De végre kiszabadulhattam ebből a világból!

-         Vedd már lazábban, By!

-         Fogd be, Faith! Követni akarom őt, mióta meghalt! Már láttam! Ott voltam nála, majdnem elértem!

-         Felejtsd már el Spike-ot! Olyan régóta halott!

-         Még mindig nem értitek… - sóhajtottam fel. Otthagytam őket. Ez két hónapja volt.

Eljöttem a városból. Újra és újra megpróbáltam végezni magammal. Aztán rájöttem, hogy nem lehet. Nem vethetek véget az életemnek saját kezemmel, saját akaratomból.

A halál ajándék, amit ki kell érdemelnem. Így hát végzem a dolgomat. És várok. Türelmes leszek. Akkor eljön majd az idő, hogy megkapom, amire vágyom, és újra Veled lehetek majd, immár örökké. Akkor már nem szakít el Tőled senki többé.

Csak ki kell várnunk. Neked odaát, nekem pedig itt. Addig is viszlát! Viszlát, szerelmem!

Viszlát, Tara!