Akár a vércseppek

Esztynek, egy igazi Buffys slash.

- A blúzod – suttogta döbbenten Tara.

Willow tehetetlenül nézte, ahogy kedvese a földre omlik. Mellé térdelt. Önmagából kikelve, sikoltva kérte az isteneket, hogy adjanak új életet Tarának. De ők csak kinevették. Willow-t ez mindennél dühösebbé tette ez. Elindult bosszút állni. Warrenen, ha már az isteneken nem tudott.

Ők pedig csak tovább nevettek. Túl sokat kért ezúttal a vörös boszorkány… Aki még nem halott, nem kaphat új életet…

Tara kórházban feküdt. Eszméletlen volt. Willow mellette ült. Szüntelenül gyötörte a lelkiismeret-furdalás, és ezt még fokozta, hogy kedvese álma – lelke – igen nyugtalannak tűnt.

Kennedyt igazán nem érdekelte, mit is tett Willow valójában. Látta ugyan, hogy a lány őrlődik, s a házban is suttogtak ezt-azt szörnyű tetteiről, ő mégsem vetette meg őt.

Leült mellé. Eleinte csak ültek szótlanul. Aztán lassan beszélgetni kezdtek… vagyis Willow mesélt, Kennedy pedig hallgatott. Ijesztő érzések vibráltak köztük, keringtek körülöttük.

A kisvadászt néha elrettentette a boszorkány hevessége, a gyilkosság emléke, máskor viszont úgy érezte, végtelenül szerelmes a boszorkányba.

És Willow? Ő is szerelmes volt. Tarába. És Kennedybe is. Bár ezt még magának sem ismerte volna be soha.

De minden újabb titkát kiadva érezte, hogy lassan Taráról is beszélnie kell.

Nem volt más választás. Mesélt róla. Olyan szenvedéllyel, átéléssel tette mindezt, hogy Kennedy kíváncsi lett arra a lányra. Nagyon, nagyon kíváncsi.

A lány az ágy mellett ült. Fekete haja kissé kócosan lógott az arca mellé. Hát persze. Még rajta is látszott kicsit, hogy egész idáig futott. Nem volt sok ideje. Willow –val kellett találkoznia este. De muszáj volt megnéznie Tarát.

Most pedig megbűvölten nézte a csodás női arcot, a szőke hajat, ami szinte kérte, hogy valaki simogassa meg, túrjon bele puha ujjaival.

A tejfehér, sápadt bőr szinte beleolvadt a hószín ágyneműbe. A vértelen ajkak még szebbé, időtlenebbé, halálon túlivá varázsolták az arcát.

Kennedy nem tudott betelni a látvánnyal.

Nézte, nézte az eszméletlenül fekvő lányt, akit még Willow sem tudott felkelteni, és arra vágyott, hogy – akár Csipkerózsika hercege – életre csókolja őt.

Persze ő Willow-t szerette. De a gondolat csábító volt. Ennek a Tara nevű lánynak élnie kell.

Kennedy lassan felállt. Ünnepélyesen a lány arca fölé hajolt. Aztán rádöbbent, hogy ezt nem tudja megtenni. Egyszerűen nem ő a herceg. Talán Willow segíthet. Az ő csókja mindent megoldhat. Kennedy elhatározta, hogy szól neki az ötletéről, amint hazaért.

Már épp indult volna, mikor kivágódott az ajtó, és berontott rajta Willow. Arca eltorzult, szemei – majdnem szó szerint – villámokat szórtak. Félrelökte Kennedyt Tarától. Támadóan magasodott fölé.

- Szóval ezért, mi?! El akartál csábítani, hogy ne szeressem többé Tarát és te elcsábíthasd!

- Nem! Téged szeretlek és… - suttogta a kisvadász. Huszon-egynéhány éve alatt még sosem rémült meg ennyire. A vörös boszorkány ujjaiból apró kék szikrák szöktek elő, szemei egészen sötétek voltak, mintha nem is állnának másból csupán egy-egy hatalmas pupillából.

„Egyetlen mozdulattal megölhet engem is” – csapott le Kennedyre a felismerés. – „Elsöpörhet az útjából, vagy megnyúzhat, akár azt a Warrent.”

- Nem szeretsz! És én sem szeretlek téged! Tarát szeretem. És inkább megöllek, minthogy azt lássam, hogy udvarolsz neki! – kiabálta Willow. Kennedy – bár korábban nem igazán hitt semmilyen istenségben, most – azért imádkozott, hogy valaki hallja meg őket – lehetőleg olyan valaki, akinek nagyobb varázsereje van Willénél – és jöjjön be megnézni, mi a baj. Ha pedig már itt van, megmenthetné az ő életét is.

- Willow… - suttogta kétségbeesetten. Nem látott menekülési útvonalat.

- Willow… - Hallatszott egy rekedtségében is bársonyos hang. Kennedy meglepetésére nem tőle származott, de még csak nem is Willow gúnyolta ki. Tara az ágyában ült. Jobbját kérlelőn Willow felé nyújtotta, szemében bágyadtság, és némi ijedtség ült.

Kennedy úgy gondolta ugyan, hogy ez a megfelelő pillanat a meneküléshez, de nem tudott mozdulni. Lenyűgözte Tara. Így ébren még szebb volt, mint álmában.

Willow megfordult és Tara ágyához rohant. Kennedyt ez kizökkentette az ábrándozásából. Felugrott a földről, és elszaladt.

Egy órával később már a parkban ült egy padon. Még mindig reszketett.

Három nap múlva tért haza. Mindenki örömmel fogadta, mindenki aggódott érte, leszámítva persze Willow-t. Ő csak ült a sarokban, és nem szólt semmit. Továbbá úgy tűnt, hogy a többieknek sem szólt semmit arról, ami a kórházban történt.

Kennedy rögtönzött egy dajkamesét a hirtelen felbukkanó távoli rokonról, sajnálkozó arccal bocsánatot kért mindenkitől, amiért szó nélkül ment el, és biztosította őket, hogy szeret mindenkit.

Ezután elújságolták neki, hogy Tara , „akiről már annyit meséltek” magához tért, és hogy mindenképpen meg kell őt látogatnia. Elmotyogott egy „persze” -t, és mire befejezte a szoba már teljesen üres volt. Willow sem volt sehol.

Kennedy halkan kopogtatott a kórterem ajtaján.

- Szabad! – Kennedyt forróság öntötte el a lágy hang hallatán. Akárha szerelemes volna. Pedig még csak egyszer látta Tarát, akkor is csak néhány percig volt ébren.

Nagyot sóhajtott és belépett. A virágot és a csokit, amit hozott, letette az asztalkára Tara mellé. Néhányszor torkot köszörült, aztán elmosolyodott és megszólalt.

- Izé…

- Szia. Tara vagyok.

- Tudom… tudom, én már voltam itt, tudod, mikor… szóval Kennedy vagyok.

- Kennedy… - suttogta Tara. Pár másodpercig elmerengőn bámult a levegőbe. – Álmodtam rólad. Néhányszor.

- Ez… igazán kedves… mármint, hogy ennyire megragadtam az emlékeidben.. azalatt a pár perc alatt…

- Nem… nem… még akkor, mikor nem voltam magamnál… miért jöttél el hozzám? – Kennedy érezte, hogy elvörösödik. Annyira zavarba hozta az utóbbi pár mondat. Mit lehet erre felelni?

- Én csak… a csokit hoztam… és a virágot… - motyogta.

- Sajnálom, hogy Willow úgy rád támadt a múltkor. Nem szabad haragudnod rá. Nem tudja, mit tesz…

- És ne is féljek tőle, mert ő nem ilyen, igaz? – csattant fel Kennedy.

- Igen, illő volna ezt is mondanom. De nem tudom. Te is tudod, hogy mit tett Warrennel, hogy mit akart tenni a világgal, hogy mit tett veled… - Tara hosszasan nézett szótlanul látogatója szemébe. – Már én is félek tőle.

- Hát most nem kell. Egy hete már nem csinál mást, csak ül a sarokban, és ha valaki közel megy hozzá, akkor elszalad.

- Hát, biztosan kiborult. Szakítottunk… De téged becsüllek, amiért kárt is tehettél volna benne, de nem tetted, inkább elszaladtál.

- Izé… Mindig elszaladok, ha nem látom előre a következményeket, vagy félek tőlük.

- Most tudod, mi fog történni? Mi lesz annak a következménye, hogy itt vagy?

- Hát… ha még sokáig itt maradok, akkor véglegesen belédszeretek. Ha pedig nem… akkor… akkor… akkor…

Kennedy megpördült a tengelye körül, egyetlen ugrással átszelte az ajtó és közte lévő távolságot, és elszaladt…

Kennedy leült Willow mellé.

- Most nem vonulsz el, vagy csak nem tűnt még fel, hogy leültem melléd?

- Feltűnt. Miért nem mondtad el nekik, hogy megtámadtalak a kórházban?

- Miért kellene tudniuk? Te nem vagy rossz. És most a végső csatában is segíteni fogsz. Mit számít, hogy néha elveszíted a fejed? Nézd… Willow… én nem akartam elszeretni tőled Tarát. Bármennyire úgy is tűnik, én nem akartam akkor semmit tőle. És tényleg szerettelek.

- Tudom.

- Ha bármikor eljönnél hozzánk ezután… ha bármikor…

- Nem kell félned, Ken. Nem fogok feltűnni nálatok anélkül, hogy előtte ne telefonálnék. – Mosolyodott el gúnyosan Willow.

- Én nem ezt akartam mondani!

- Hanem mit? Hogy bármikor gyere csak nyugodtan hozzánk, te szerencsétlen kikosarazott idióta? Vagy, hogy bármikor jöhetsz, kegyeskedem megengedni, hogy meglátogasd, a nőt, aki még most is az életedet jelenti, és akiért elpusztítottad volna az egész világot?!

- Nem! Megváltoztál, Willow. Már nem az vagy, akit valaha szerettem.

- Azóta elvetted tőlem. Igen, te voltál! Féltékennyé tettél! Direkt! Tudtad, hogy fel fog ébredni! Azt akartad, hogy úgy lásson engem, és megijedjen tőlem!

- Hát te megőrültél!

- Igen, megőrültem! Őrült gyilkos vagy! Tömd csak ezzel a fejét! – Ijesztő fények csillogtak a szemében. Kennedy felkelt.

- Ezt nem én okoztam nálad, Willow, hanem te magad. Már akkor ez voltál, mikor Warrent megölted. És úgy tűnik, semmi sem tud ezen változtatni, csak…

- Csak a halál! – Nevetett fel a boszorkány kéjesen nyújtózkodva. Kennedy döbbenten bámult rá néhány percig. Csak azután szólalt meg.

- Hát, akkor döntened kell, hogy változtatsz-e ezen, vagy nem. Sok sikert a harchoz, Willow!

Tara lágyan simogatta barátnője fejét. Kennedy kinyitotta a szemét és halkan dorombolva a barátnőjére mosolygott. A szőke lány azonban csak komoly arccal nézett a végtelenbe.

- Valami baj van, kedvesem? – ült föl Kennedy.

- Semmi… semmi… már több mint egy éve, hogy Sunnydale elpusztult…

- Willow-ra gondolsz, igaz?

- Nem… De igen, rá. Nagyon szerettem őt… és úgy megváltozott, mikor azt hitte, hogy meghaltam… Szerinted most már boldog?

- Nem tudom. Biztosan.

- Szerinted halála után… szóval újra a régi lett? Olyan, mint akkor?

- Hát… persze…

- Szerinted helyes, hogy eljöttünk Buffyéktól? Hogy ilyen messze jöttünk. Európába…

- Bármikor elérnek minket, ha akarnak, tudod jól. Mindkettőnknek szüksége van a felejtésre. Nem tehettünk mást.

- Szeretlek, Ken. Jobban, mint bárki mást…

- Jobban, mint… - Kennedy elvörösödött, és elhallgatott.

- Mint Willow-t?

- Ne haragudj, tapintatlan voltam… - Felpattant és lépett néhányat.

- El ne szaladj! Igen. Jobban szeretlek, mint ahogy Willow-t szerettem.

- Jaj, Tara… - A szőke lány felállt és átölelte őt.

- Szeretlek, Ken. Nagyon szeretlek. Örökkön örökké…

- Jaj, Tara…

- Kérlek, Kennedy! A blúzod!

- Mi… mi van a blúzommal?

A felkelő nap fénye vörös fénnyel vonta be a házat. Eljátszott a hófehér ágyneműn, végigsimította a meztelen, ölelkező női testeket, árnyékot vont a szoba falára.

És apró, vörös foltokat varázsolt a földön fekvő halványkék blúzra. Apró vörös foltokat, akár a vércseppek.