Spike éppen George látogatására várt és már abban reménykedett, hogy George talán meggondolta magát és mégsem fog eljönni, amikor a cellaajtó kinyílt és George lépett be rajta.

„Hello, Spike!”

Spike gyorsan letette a könyvet, és a takarója alá rejtette.

„Hello, George. Már azt hittem, hogy még sem kell egymás társaságát élveznünk” – közölte szarkasztikusan Spike.

„Ahogy Ön is láthatja, itt vagyok” – válaszolta George, mint aki meg sem hallotta a maró gúnyt Spike kijelentésében. – „Kérem, vegye le a láncokat Spike-ról” – fordult George az őt kísérő őrhöz.

„Elnézést Uram, de ezt nem tehetem meg.”

„De én, mint férfi a férfival szeretnék vele beszélgetni” – közölte George magabiztosan – „de ez, a láncokkal együtt nem lehetséges.”

„Ahogy óhajtja” – vonta meg a vállát az őr, majd Spike-hoz lépett és csuklójáról levette a bilincseket.

Spike először azt hitte, hogy csak félreértett valamit, amikor George a láncairól beszélt, de aztán George magabiztosságán csak mosolyogni tudott. Amikor kezei ismét szabadok lettek, lassan, kimérten felállt és tett néhány lépést George felé.

Az őr csak a fejét csóválta, majd az ajtóból még visszaszólt – „Ha netán gondjai lennének, akkor kopogjon az ajtón. Persze, ha még lesz ideje és lehetősége kopogni az ajtón.”

„Miért?” – kérdezte George meglepetten.

„Vámpír” – válaszolta Spike sárga szemekkel, hosszú fogakkal, ráncos, ragyás vámpír arccal.

George azonnal elsápadt és az őr után akart kiáltani, de az ajtó már becsukódott.

„Szóval, maga egy vámpír” – törte meg George a percek óta tartó feszült csendet.

„Micsoda zseni”- felelt Spike gúnyosan, majd ismét emberi arcát mutatta.

„Öö, egy vámpír lélekkel.”

„Miért, talán gondod van vele?”

„Nem, csak Nina úgy mesélte nekem, hogy a vámpíroknak, mint maga, nincsen lelkük” – hebegte George bizonytalanul.

„Igen, ez igaz. De én megküzdöttem azért, hogy lelkem lehessen!”

„Miért? Miért volt szüksége a lelkére?”

„Egy lány szerelmét akartam így elnyerni.”

„És sikerült? Megérte?”

„Igen, sikerült és megérte Buffy szerelméért visszanyerni a lelkemet.”

„Oh, ööö, gratulálok” – mondta George meglepetten és hátrált egy lépést. – „De hát maga egy vámpír, Buffy pedig egy vadász.”

„A vadász” – helyesbített Spike.

„Tessék? Oh, igen, a vadász. És ha jól tudom, … akkor maguk … ellenségek. Nem?”

„Ez egy hosszú történet” – bökte Spike fél várról, szerette volna ezt a témát végre lezárni.

„Azt hiszem, hogy bőven van időnk” – mondta George, majd gyorsan visszakozott, amikor Spike hangos morgását meghallotta. – „De ha Önnek most még sincs olyan sok ideje, akkor talán el is felejthetjük ezt a témát.”

„Az egész azzal az átkozott csippel kezdődött” – törte meg Spike a csendet.

„Csipp? Milyen csipp?”

„Az iniciatívától kaptam, ezzel tartottak vissza az öldökléstől” – bökött Spike a fejére, majd visszaült az ágyára.

„Iniciatíva?”

„Igen, ez egy titkos katonai szervezet volt.”

„Még sohasem hallottam róluk.”

Spike felhúzta a szemöldökét és egy kissé ingerülten válaszolt – „Ezért volt titkos.”

„De ha ez a szervezet olyan titkos volt, akkor Ön honnét tudott róluk?”

„Én sem tudtam róluk semmit sem, amíg ők meg nem találtak engem.”

„De ha korábban nem hallott róluk semmit sem, akkor honnét tudott a csippről?”

„Miiii?” – ugrott fel Spike ordítva az ágyról. – „Talán azt akarod ezzel mondani, hogy ezt az átkozott csippet önszántamból akartam, hogy egy impotens 126 éves vámpír legyek, aki többé nem tud embert ölni?”

Mielőtt George bármit is válaszolhatott volna, kivágódott a cellaajtó és két őr jelent meg a cellában.

„Van valami gond, Uram?”

„Nem, csak egy kis félreértést akartunk tisztázni” – válaszolt George félelemtől remegő hangon.

„Kopogjon, ha mégis szüksége lenne valamire” – és az ajtó újra becsukódott.

„Elnézést, nem akartam megsérteni Önt” – mondta George Spike-nak, akinek eltorzult vámpírarca csak pár milliméternyire volt George rémült arcától. – „És honnét jött az ötlet, hogy harcoljon a lelkéért?” – kérdezte George, hogy a vészjósló hangulatot valahogy oldani tudja.

„Először jött a csipp” – lépett Spike hátra – „és nem tudtam többé ölni, enni, éhes és kétségbeesett voltam. Az utolsó reményem a vadász volt, akit már korábbról ismertem. Elmentem hozzá és a segítségért kértem, aztán szép lassan beleszerettem, de ő mindig csak azt hajtogatta, hogy egy vámpír lélek nélkül képtelen igazán szeretni. Így hát elmentem és visszaszereztem a lelkem.”

„Aztán, ahogy hallottam, feláldozta magát, hogy megmentse a világot.”

„Igen, hogy megmentsem az emberiséget, és hogy a te hátsódat is kihúzzam a szarból.”

„Hálás is vagyok érte. És aztán újból visszatért közénk.”

„Különben elég nehezen beszélgethetnénk most egymással. Nem gondolod?”

„Nem így gondoltam. Egy … egy …”

„szellemként tértem vissza a Wolfram és Hart, jobban mondva Angel jóvoltából.”

„Angel? Ő az a másik vámpír, akinek lelke van.”

„Pontosan.”

„És ő? Neki miért van lelke?”

„Egy cigánylány miatt.”

„Angel is szerelmes volt?”

„Tessék?” – kiáltott fel Spike. – „Dehogy is! Megölte azt a lányt.”

„Akkor meg miért van lelke?”

„A cigánylány haláláért megátkozták őt a cigányok. A lelke volt a büntetése.”

„Akkor végképp nem értem ezt a lélek dolgot.”

„Mégis, mit nem lehet ezen érteni?”

„Maga szerelmes volt, ezért harcolt a lelkéért, ami egy jutalom volt az Ön számára. Angel is visszakapta a lelkét, de az egy büntetés volt a számára. Akkor a lélek most jutalom, vagy büntetés?”

„Ez egy, ez egy … Ezt te nem értheted. Ezek … vámpírdolgok. Ok” – mondta Spike, majd visszaült az ágyára. – „Inkább hanyagoljuk a témát.”

„És mi a helyzet Nina-val?” – kérdezte George.

„Miért? Mi a helyzet Nina-val?” – kérdezett vissza Spike.

„Miért van még mindig magánál?”

„Vámpírok ölték meg a szüleit és én véletlenül a közelben voltam. Megmentettem.”

„Miért nem vitte gyermekotthonba?”

„Megpróbáltam, de nem működött a dolog és végül Buffy-val közösen úgy döntöttünk, hogy adoptáljuk őt.”

„Tudja, hogy mi történt a szüleivel?”

„Persze, még mindig emlékszik arra az éjszakára és többször is elkísértem már a szülei sírjához.”

„És akkor miért hívja magát apának?”

„Hát erről inkább őt kellene megkérdezned.”

„Kérdezhetek valami személyeset?”

„Úgy mégis mit gondolsz, eddig mit csináltál? Ki vele.”

„Szereti Ön Nina-t, vagy csak szánalomból adoptálta?”

„Úgy szeretem, mint a saját lányomat. Egy vámpírnak, mint ahogy azt már te is biztosan tudod, nem lehet gyereke. Amikor Nina először apának hívott, nem tudtam, hogy mit tegyek, hogy mi lenne a legjobb számára. De aztán egy idő után nem úgy tekintettem Nina-ra, mint egy kislányra, hanem inkább úgy, mint a saját lányomra. Rájöttem, hogy nem lesz több lehetőségem az életben, hogy gyerekem lehessen és Nina segített, hogy igazi apa lehessek. És te? Te képes lennél egy vadidegen gyereket sajátodként felnevelni?”

„Azt hiszem, hogy ezt jobban át kellene …” – kezdte George, de mondatát nem tudta befejezni, mert Carol lépett be a cellába.

„Amint látom, mégis csak tudtatok civilizáltan viselkedni” – mondta Carol és leült Spike ágyára, pont oda, ahová Spike korábban a könyvet rejtette el. – „Mi ez?” – kérdezte Carol, amikor elővette a könyvet a takaró alól. – „Spike! Mi ez?”

„Egy könyv.”

„Azt én is látom, de miért van nálad. Ha jól emlékszem, akkor még mindig büntetetésben vagy, ami azt jelenti, hogy semmit sem tarthatsz magadnál.”

„Hát biztosan itt maradt.”

„Nem. Itt voltam, amikor nem voltál itt és nem hevertek elszórva könyvek a celládban. Honnét van? Talán Nina hozta neked, habár ő is pontosan ismeri a szabályokat és …”

„Nem!”

„Akkor honnét van ez a könyv? Talán korábban rejtetted el?” – kérdezte Carol most már szinte koromfekete szemekkel. – „Ezt egyszerűen nem tudom elhinni” – sétált dühösen fel s alá. – „Mást is elrejtettél még, Spike?” – fordult ismét Spike-hoz, de Spike csak hallgatott. – „Spike, kérdeztem valamit! Hol van a rejtekhely?” – kérdezte és válaszra várt. – „Rendben, másképp is csinálhatjuk. Őrség” – kiáltotta Carol és a következő pillanatban két jólmegtermett őr viharzott be az ajtón. – „Forgassanak fel mindent és találják meg a rejtekhelyet! Azonnal!”

„Ne, kérem, ne tegye ezt” – tiltakozott Spike és megpróbálta feltartóztatni az őröket.

„Állj a sarokba, Spike, és egy hangot sem akarok hallani” – utasította Spike-ot Carol.

Az őrök felborították és átkutatták az ágyat, majd kiszórtak mindet a cellában lévő kis szekrényből, de nem találtak semmit. Ekkor az egyik őr a szekrény háta mögé nyúlt, és egy, a falban lévő mélyedésben egy dobozkát talált. – „Találtam valamit, Asszonyom” – nyújtotta át a dobozt Carol-nak.

„Mi van benne, Spike” – kérdezte Carol.

„Csak személyes holmik.”

Carol óvatosan kinyitotta a szelencét és egy gyűrűt, egy öngyújtót és néhány fotót talált benne.

„Ez a jegygyűrűd, nem igaz” – vette ki a gyűrűt Carol.

„Igen, de mivel itt nem hordhatom, ezért ide rejtettem el.”

„Egy öngyújtó? Minek? Dohányozni úgy sem dohányozhatsz, akkor meg minek. Talán fel akarsz gyújtani valamit?”

„Nem, dehogyis” – tiltakozott Spike. – „Még Buffy-tól kaptam ajándékba.”

„És a képek? Minden nap láthatod a családodat, Spike. Minek kellenek ezek a képek?”

„Igen, de így mindig itt lehetnek velem, akkor is, ha személyesen nem láthatom őket” – válaszolta halkan Spike.

„Rendben. Ha már nem leszel büntetésben, akkor visszakapod őket és a könyvedet is, természetesen az öngyújtó nélkül. Átadom őket Buffy-nak, és majd ő visszaadja őket.”

„Én úgy is indultam volna visszafelé, elvihetem ezeket Buffy-nak”- szólt közbe George.

Amikor Spike ezt meghallotta, minden elfojtott dühe, keserűsége, csalódottsága felszínre tört és George-ra támadt; szorosan átfonta a nyakát, hogy megölhesse minden problémája okozóját.

„Tudtam!” – ordította Spike. – „Tudtam, hogy csak hazug áruló vagy.”

George kétségbeesetten levegő után kapkodott és tudta, ha valaki nagyon gyorsan nem siet a segítségére, akkor hamarosan megfullad. Carol és az őrök számára Spike dühkitörése olyan váratlan volt, hogy másodpercekig nem tudtak reagálni az eseményekre. Aztán sietve Spike-hoz rohantak, hogy elrángassák őt onnan, de Spike olyan erővel szorította George nyakát, hogy ujjait szinte egyesével tudták csak leveszíteni George nyakáról. Az őrök megpróbálták az őrjöngő vámpírt a földre szorítani, de ketten kevesen voltak hozzá és Carol sietve a segítségükre sietett.

„Te áruló! Megöllek! Kitöröm a nyakadat!” – üvöltött Spike tovább. – „Nem csak a feleségemet és a lányomat akarod ellopni tőlem, hanem az egész életemet is. Ezért megöllek!”

George ki akart menni, el akart rohanni, de lábai nem engedelmeskedtek; csak állt ott értetlenül, levegő után kapkodva a cella közepén. Hallotta, hogy Carol is azt kiabálja neki, hogy menjen ki, de a rémülettől mozdulni sem tudott. Csak állt ott és az őrjöngő vámpírt bámulta.

„George! Menjen ki! Azonnal! George, hall engem? Menjen ki!” – kiabálta Carol, miközben Spike-ot próbálta a földhöz szorítani. – „Őrség!” – kiabálta, amikor látta, hogy George teljesen leblokkolt. – „Jöjjön végre valaki? Őrség! Szükségünk lenne nyugtatóra! Valaki! Meddig kell még üvöltöznöm!”

Két másik őr rohant be a cellába, egyikőjük kezében fecskendő volt egy nagy adag nyugtatóval.

Spike nem látta, nem érzékelte a körülötte lévőket – ő csak George-ot látta maga előtt, akit minden áron meg akart ölni. Így a tűszúrást sem érezte, amikor beadták neki a nyugtatót, csak a gyengeséget, ami elöntötte a testét, majd mély öntudatlanságba zuhant.

Amikor Carol érezte, hogy Spike teste szép lassan elernyed felállt és George-hoz sétált. – „George, kérem, menjen vissza Buffy-hoz és kérem, vigye magával Spike holmiját is. Most nem maradhat itt.”

„Mi történt?” – kérdezte George remegő hangon. – „Hiszen csak beszélgettünk. Nem volt semmi probléma. És most. Olyan más volt, olyan erős, olyan kegyetlen. Pedig én semmit sem tettem ellene.”

„George, ő egy vámpír, ő mindig ilyen erős és kegyetlen, csak ez nem mindig látszik. Ezt most nem tudom jobban elmagyarázni, kérem, most inkább menjen. Valaki rögtön visszakíséri Önt Buffy-hoz. Rendben” – intett Carol az egyik őrnek, hogy kísérje el a bizonytalan léptekkel közlekedő George-ot.

*****

Másnap George egy kis csomaggal a hóna alatt éppen a börtönblokk felé közeledett. Megállt Spike cellája előtt és intett az őrnek, hogy be szeretne menni.

„Nem hiszem, hogy ez most túl jó ötlet lenne, Uram” – mondta az őr.

„Nem a véleményére vagyok kíváncsi” – csattant fel dühösen George. – „Arra kértem, hogy nyissa ki az ajtót, és ha lehetne, akkor maradjon a közelben.”

„Ahogy óhajtja” – nyitotta ki az őr az ajtót.

George egy kissé bártortalanul lépett be a cellába és szemével azonnal Spike-ot kereste, majd észrevette őt az ágyon, falhoz láncolt kezekkel és összekötözött lábakkal. A sok nyugtatótól láthatólag még mindig kába volt, de amikor meghallotta, hogy nyílik a cellaajtó odafordult.

„Jól látok, vagy csak álmodom? Mit keresel itt?”

„Csak bocsánatot akartam kér…”

„Nem, nem kell bocsánatot kérned. Az egész az én hibám volt. Csak ezt akartad elmondani, vagy van még más mondandód is?”

„Csak visszahoztam ezek” – mutatott George a dobozkára és egy könyvre. – „Nem tudtam ugyanazt a könyvet megszerezni, amit Carol elvett magától, így hoztam egy másikat. Remélem, ez is tetszeni fog Önnek” – mondta, majd oda akarta őket adni Spike-nak.

„Miért teszed ezt?” – kérdezte Spike meglepetten.

„Azt hiszem, hogy magának sokkal nagyobb szüksége van ezekre a holmikra, mint Buffy-nak.”

„Tudod, hogy hol találta meg az őr?”

„Igen” – bólintott George.

„Akkor rejtsd el őket oda. Ha szükségem lesz rájuk, akkor majd Nina előveszi őket, amikor újra meglátogathat.”

George ismét elrejtette őket a falon lévő résbe és már indult volna kifelé.

„Hé, lenne nekem is egy kérdésem” – mondta Spike.

„Igen, mit szeretne megtudni?”

„Szereted Buffy-t? És légy őszinte, mert megérzem azt, ha hazudni próbálsz.”

„Nem tudom” – felelte George alig hallhatóan.

„Mi? Erre a kérdésre csak két válasz adható. Igen vagy nem.”

„Szeretem a mosolyát, azt a pajkos csillogást a szemében. Szeretem az egyre gömbölyödő pocakját, azt, ahogy Nina-val foglalkozik, ahogy rám néz. De nem tudom megmondani, hogy szeretem-e őt, vagy nem” – mondta George, de nem mert Spike szemébe nézni. Amikor Spike-tól semmilyen választ nem kapott, lassan kisétált a cellából és az őr becsukta mögötte az ajtót.

„Akkor tanuld meg Buffy-t helyettem is szeretni”- motyogta Spike maga elé.