Már egyáltalán nem reménykedett abban, hogy a sötét, hideg celláját a közeljövőben elhagyhatja, amikor a cellaajtó hirtelen kinyílt a háta mögött. Látta, hogy őrei közelednek feléje, majd közvetlenül mellette megállnak. Érezte, hogy egyikőjük leveszi a nyakörvét, majd a szájpeckét lazították meg, és végre megszabadulhatott tőle, miközben a másik őr Spike béklyóit vette le a lábáról és a kezéről. Amikor Spike érezte, hogy végtagjai kiszabadultak, megpróbált megmozdulni, de elgémberedett testét megmozdítani sem tudta.

„Maradj veszteg, ne mozogj” – hallotta Spike az utasítást. – „Azonnal segítünk neked, ami nagy valószínűséggel fájni fog, de egy hangot sem akarunk tőled hallani, különben a szájpecek visszakerül a helyére. Megértetted?”

„Igen” – válaszolta Spike rekedt hangon.

„Na, akkor rajta!”

Spike érezte, ahogy az őrök karjánál fogva megragadják és felemelik, aztán csak a fájdalmat. Összeszorította a fogait, hogy a fájdalmat kontrolálni tudja, de nem sok sikerrel. Néhány perc elteltével Spike már egyáltalán nem érezte a végtagjait, nem tudta, hogy mozognak-e a lábai, vagy az őrök cipelik. Hirtelen egy ágyat érzett maga alatt, és amikor körbepillantott a régi cellájában találta magát. Az őrök azonnal kezére tették a falhoz rögzített bilincseket és kimentek.

Az őrök távozása után Spike cellájában Dr. Heid jelent meg egy fecskendővel a kezében.

„Minek?” – nyögte Spike.

„Segít neked, hogy kipihenhesd magadat” – adta be az orvos Spike-nak az altatót.

Az állandó zsibbadástól Spike egyáltalán nem érezte a szúrást, csak az altató jótékony hatását.

*****

Amikor Spike másnap reggel felébredt, még mindig fáradtnak és gyengének érezte magát.

„Ahogy látom, már sokkal jobban érzed magad” – hallotta meg Spike Carol hangját.

„Még nem tudom. Meg látom, ha sikerül felülnöm…” – nyögte Spike.

„Hoztam neked reggelit. Éhes lehetsz.”

„Hogy mit nem mond?!”

„Spike!”

„Elnézést. Miért engedett el?”

„Nina magára vállalta a büntetésedet.”

„Hogy mit csinált?” – ordította el magát Spike és felháborodásában fel akart ugrani … kevés sikerrel. – „Hol van Nina? Azonnal látni akarom, beszélni akarok vele!”

 „Mintha már hallottam volna ezt valahol. De hol? Igen, meg van. A lányod használta szinte ugyanezeket a szavakat, amikor számon kérte rajtam, hogy hol vagy.”

„Mit csinált már megint?”

„Berontott az irodámba, ordibált velem és téged követelt.”

„Oh, Istenem. Miért nem tudná egyszer befogni a száját?”

„Azt hiszem leginkább azért, mert rád szeretne hasonlítani.”

„És most hol van Nina? Mi lett az ő büntetése?”

„Ezt kérdezd meg tőle, úgy 10 perc múlva itt lesz nálad” – mondta Carol, mikor az órájára pillantott. – „De addig is jó lenne, ha végre ennél valamit.”

„De mégis mit mondott neki” – kérdezte Spike, miközben elvette a feléje nyújtott nagy bögre vért.

„Büntetésként George-nak kell segítenie…” – kezdte volna Carol.

„Micsoda? Nem! Azt már nem! Ő olyan…, ő olyan…”

„Most fejezd be” – csattant fel Carol. – „Nem akarom ezt még egyszer végighallgatni.”

„Nina?” – kérdezte Spike mosolyogva.

„Pontosan. Tehát beszélj vele. És még valami, George ma délután meglátogat.”

„És ha én nem akarom őt látni” – tiltakozott Spike.

„Dehogyis nem. Látni fogod őt, sőt civilizált emberek módjára még beszélgetni is fogtok egymással.”

„De én már nem vagyok ember.”

„Akkor mint egy civilizált vámpír.”

„Még sohasem láttam civilizált vámpírt” – dünnyögte Spike.

„Akkor legyét te az első!” – kiáltott fel Carol türelmetlenül. – „Este még benézek, hogy lássam, hogy meg öltétek-e egymást, vagy nem” – közölte Carol és kiment.