Kivégzés

5. Fejezet

Kopogtattak az ajtón.

„Igen” – hívta be Carol a kopogtatót, majd Buffy jelent meg az irodájában. – „Hello, Buffy, örülök, hogy itt látlak. Ez azt jelenti, hogy az orvosok végre elengedtek.”

„Igen, de még nem dolgozhatok” – mondta Buffy halkan. – „Amíg a korházi osztály vendégszeretetét élveztem, hagytál nekem egy üzenetet, hogy keresselek fel. Itt vagyok.”

„Mikor beszéltél Spike-kal utoljára?” – vágott bele Carol a mondandója közepébe.

„4 héttel ezelőtt, amikor nálam járt.”

„És mikor szeretnéd meglátogatni?”

„Még nem tudom. Miért?” – kérdezte kíváncsian Buffy.

„Buffy, minden vizsgálati eredményedet megkaptam az orvosoktól” – kezdte Carol, miközben vizsgálódva méregette Buffy-t, de ő nem szólt semmit, így Carol folytatta. – „Tudok a titkodról, Buffy, amiről George-gal már beszéltem, de Spike-kal nem.”

„És mégis mit mondhatnék Spike-nak?” – kérdezte Buffy alig hallhatóan.

„Az igazat. Joga van megtudni az igazat, hiszen még mindig a felesége vagy.”

„Nem biztos, hogy a szemébe tudnék nézni a történtek után.”

„Ebben nem kételkedem, de előbb vagy utóbb beszélned kell vele, és azt hiszem, jobb lenne, ha ezt minél előbb megtennéd.”

„Nem érzem még magam elég erősnek hozzá” – mondta Buffy kicsit bátortalanul.

„Buffy, ez csak kifogás, és ha így állsz a dolgokhoz, akkor mindig találsz kifogásokat, hogy éppen miért nem akarsz vele találkozni. De én arra kérnélek, hogy beszélj vele. Minél hamarabb.”

„De olyan nehéz.”

„Na látod, ezt elhiszem. De te vagy a vadász, aki minden problémát és nehézséget meg tud oldani.”

Buffy csak a fejét rázta.

„Bármikor – éjjel – nappal – meglátogathatod, az őrök mindig be fognak engedni hozzá” – folytatta Carol, mint aki észre sem vette Buffy tagadó fejrázását.

„Annyira félek attól, hogy csak megbántanám a mondandómmal” – suttogta Buffy.

„Lehet. De kérlek, gondold át mindazt, amiről itt beszéltünk.”

„Megteszem” – motyogta Buffy, majd lassan kisétált az ajtón.

*****

Buffy lassú léptekkel közeledett a börtönblokk felé. Már két napja, hogy Carol-lal beszélt, de Buffy tisztán hallotta Carol szavait, amelyek beszélgetésük óta még mindig a fejében kavarogtak– ’Beszélned kell vele! Előbb vagy utóbb meg kell tenned! Tedd meg! Gondold át a dolgokat!’ – Még mindig hallotta őket, még mindig ott voltak, és képtelen volt szabadulni tőlük. Carol vádló és követelő szavai, és persze a saját lelkiismerete nappal nem hagyták pihenni, semmivel sem tudott foglalkozni, este pedig nem tudott tőlük aludni. Két napon át tartó gyötrődés és tépelődés után Buffy úgy döntött, hogy meglátogatja Spike-ot, és csak remélni tudta, hogy gyötrődése a látogatás után véget ér.

És most éppen Spike cellája felé tartott, miközben azt remélte, hogy a cella felé vezető út sohasem fog véget érni. De nem így történt. Pár perc elteltével már ott volt, ott állt a cellaajtó előtt. Már vissza sem fordulhatott, hiszen Spike biztosan megérezte a szagát, ezért Buffy inkább intett az őrnek, hogy be szeretne menni. Az ajtó lassan, nagyon lassan kinyílt előtte és ő belépett.

Spike az ágyán ült, a falhoz láncolva. A csuklójához rögzített láncok legfeljebb két lépés megtételét engedték meg neki, az amúgyis szűk cellában. Fejét az ajtó felé fordította, mikor észrevette, hogy az ajtó kitárul, majd elmosolyodott, mikor Buffy lépett be a cellájába.

„Jó újra látni téged” – üdvözölte Spike Buffy-t. – „És örülök neki, hogy betartottad az ígéretedet. Hogy érzed magad?”

„Köszönöm, már sokkal jobban. Még hetekig nem dolgozhatok, de legalább a saját ágyamban aludhatok, végre. És te?” – mutatott Buffy Spike láncaira.

„Köszönöm, már hozzászoktam.”

„Megkérjem Carol-t, hogy vegye le őket?”

„Nem. Tudom, hogy megtenné, ha megkérnéd rá, de inkább ne.”

„Miért nem?” – pillantott Buffy értetlenül Spike-ra.

„Ha minden jól megy, és nem csinálok semmi hülyeséget, akkor holnapután úgyis leveszi őket.”

„Miért láncolt meg, Spike? Mit tettél?”

„Megszöktem, Buffy.”

„De hát miért? A kivégzés miatt? Vagy azért, mert érvényesítettem a vétójogomat?”

„Azért, hogy téged megmentselek, Buffy.”

„Tessék? De hát Carol azt mondta, hogy ő engedett el.”

„Igen, hogy téged megnyugtasson, de a valóságban ez nem így történt.”

„Sajnálom, Spike” – suttogta Buffy.

„Ne sajnáld, Buffy. Az én döntésem volt, tetteimért nekem kell vállalnom a következményeket.”

„Ö … ö, Spike” – kezdte Buffy alig hallhatóan, miközben idegesen egyik lábáról a másikra állt és képtelen volt Spike-ra nézni – „valamit meg kellene beszélnem veled.”

„Tudok a titkodról, Buffy.”

„Tessék? Honnan?”- kapta fel a fejét Buffy.

„Csak ki akartam várni, amíg elég bártorságod lesz elmondani.”

„Honnét tudod?” – kérdezte Buffy idegesen.

„Vámpírérzékek, Buffy” – mutatott Spike a fülére. – „Hallottam a szívverését.”

„Oh, Istenem. Miért nem említetted?”

„Mikor kellett volna beszélnem veled a dologról? Amikor eszméletlenül megtaláltalak, vagy a betegágyadnál, amikor magadhoz tértél?”

„Nem így gondoltam.”

„Akkor mégis hogyan gondoltad? Azt hiszem, neked kellene beszélned velem erről és nem fordítva.”

„Nagyon mérges vagy?” – kérdezte Buffy szinte elhaló hangon.

„Nem, nem vagyok mérges” – kezdte Spike kicsit hangosabban, majd egy kis szünet után halkabban folytatta – „csak csalódott. Hogy hívják az apát?” – kérdezte Spike keserűen.

„George.”

„George” – ismételte meg Spike.

Majd mindketten hallgattak egy ideig, miközben Spike Buffy mozdulatait, arckifejezéseit figyelte, aki képtelen volt Spike szemébe nézni, vagy legalább lopva feléje pillantani.

„Hol ismerkedtetek meg, Buffy?” – kérdezte Spike, miután látta, hogy Buffy önszántából semmi mást nem fog elárulni az apáról.

„Rómában” – mondta Buffy, vett egy mély levegőt és folytatta. – „Ő is ott volt abban a római korházban … a családja feküdt ott – autóbalesetük volt. A felesége és a lánya. Mindketten egyedül voltunk, magányosak voltunk. Én nem tudtam, hogy Dawn felépül-e még valaha, de ő akkor már tudta, hogy a családja meg fog halni … csak azt nem tudta, hogy mikor” – mondta Buffy szaggatottan, majd újra elhallgatott. De Spike most nem szólt közbe, nem kérdezett semmit sem. Azt szerette volna, ha Buffy maga mondja el a történteket, a számára legmegfelelőbb tempóban. – „Az első időben csak beszélgettünk” – folytatta Buffy a történetét. – „Elmesélte, hogy mi történt a családjával, én pedig Dawn-ról meséltem, és rólad és természetesen Nina-ról is.” – Ekkor Buffy lassan Spike-ra nézett és folytatta – „És arról is, hogy ki is vagy te valójában, hogy milyen teremtmény vagy” – hadarta, majd ismét elhallgatott.

„Aztán egyre többször találkoztunk. Már nem csak a korházban, hanem az utcán is. Először csak kávézni mentünk közösen, aztán egyik nap meghívott egy ebédre is, persze a korház éttermébe … aztán vacsorázni is. Amikor megtudta, hogy a lánya is meghalt, hogy az egész családját elvesztette, teljesen összeomlott … felhívott és én odamentem hozzá, a szállodai szobájába … és akkor megtörtént. Nem tudom, hogyan, de mellette, az ágyában ébredtem fel.” – Ekkor Buffy ismét Spike-ra pillantott és látta, hogy becsukott szemekkel a fejét ingatta, de nem szólt semmit.

Így Buffy folytatta – „Az eset után hetekig nem találkoztunk, nem kerestük egymást ... de aztán észrevettem” – pillantott ismét Spike-ra – „észrevettem, hogy terhes vagyok” – mondta elcsukló hangon. Nem bírta tovább. Nem tudta tovább mesélni történetét, nem tudta elviselni, hogy Spike nem szól hozzá, nem beszél vele. Még az arca sem árulkodott arról, hogy mit gondol, hogy mi a véleménye, hogy mit érez. Csak ült ott, becsukott szemmel és nem szólt semmit.

„Spike” – kezdte Buffy, miközben könnyek gördültek végig az arcán – „kélek, mondj valamit.”

„Mit kellene mondanom, Buffy?” – pillantott Spike Buffy-ra, és Buffy egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy Spike szemei könnyesek, de csak egy pillanatra. – „Mond meg te! Mégis mit kellene mondanom?”

„Nem tudom, csak mondj valamit. Légy mérges … vagy dühös … vagy kiabálj … vagy amit akarsz! Csak kérlek, mondj valamit!” – követelte Buffy sírástól el-elcsukló hangon.

„Miért van itt, ha már régóta nem beszéltél vele?”

„Amikor észrevettem, hogy terhes vagyok, felhívtam. Úgy gondoltam, hogy joga van tudni a dologról, hogy ismét gyermeke születik.”

„És én” – kérdezte Spike sziszegve. – „Nekem nem lenne jogom megtudni, hogy mi van a feleségemmel? Már akkor terhes voltál, amikor először nálam jártál. Miért nem említetted meg a dolgot? Miért nem, Buffy?”

„Képtelen voltam rá. Akkor tudtam meg, hogy itt vagy, ebbe a cellába zárva. Egyszerűen nem volt alkalmas az időpont a dolgok tisztázására. Később akartam elmondani neked, amikor már minden rendeződött.”

„És ő, miért van még mindig itt?”

„Még Rómában elmondtam neki, hogy mi történt és ő gondolkodási időt kért. Abban egyeztünk meg, hogy később felhív, de elsősorban nekem kellett eldöntenem, hogy meg akarom-e tartani ezt a babát vagy nem. Mindeközben Dawn-t elengedték a korházból, én pedig már hazajöttem, amikor felhívott, hogy végig gondolt mindent és beszélni szeretne velem. Elmondtam neki, hogy hol vagyok, és hogy hol tud megvárni, amikor megtörtént az a szerencsétlen baleset azzal a démonnal Buenos Airesben. Így hát itt maradt, hogy segítsen nekem a felépülésben.”

„És döntöttél? Eldöntötted, hogy megtartod a babát, vagy nem?”

„Igen, szeretném megtartani” – suttogta Buffy. – „Tudom, hogy te vagy a férjem, hogy neked is beleszólásod van a dolgokba, de nem biztos, hogy lesz még egy alkalmam arra, hogy gyermekem születhessen. Mindent megkaptam tőled, amit csak akartam, amit csak elképzeltem … de …”

„De egy gyereket sohasem” – fejezte be Spike a mondatot.

„Igen. Ezért is szeretném az engedélyedet kérni, hogy megtarthassam ezt a babát” – mondta Buffy, és most először mert mélyen Spike szemébe nézni.

Spike gondolataiba mélyedve ült az ágyon, miközben tekintetével a szemközti falat tanulmányozta. – „Egy feltétellel” – szólalt meg pár másodpercnyi csönd után.

„Mi lenne az?”

„Ha eljön az ideje, akkor a kérésemnek megfelelően visszavonod a vétójogodat.”

„De Spike, nem akarlak elveszíteni. Soha!” – kiáltott fel Buffy kétségbeesetten. – „Ne kérj tőlem ilyet.”

„De igen, ez a feltételem – ez a kérésem.”

„De kérlek, legalább ne most kérd ezt tőlem” – suttogta Buffy és könyörgő szemekkel nézett Spike-ra.

„Megnyugodhatsz. Nem kell most rögtön megtenned. Csak akkor, ha én arra kérlek.”

„Rendben van” – motyogta Buffy alig hallhatóan.

„És minden rendben van veled és … a kicsivel?” – mutatott Spike Buffy pocakjára.

„Igen, és köszönöm, hogy megkérdezted. A sérülések ellenére minden rendben van.”

„Mekkora most a baba?”

„A harmadik hónapban vagyok.”

„Vigyázz magadra és a babára is” – köszönt el Spike, mikor megpillantotta az őrt a nyitott cellaajtóban.

„Mindent megteszek, hogy minden rendben legyen” – mondta Buffy, majd elindult kifelé.

„De kérlek, ezután gyakrabban gyere” – szólt Spike Buffy után.

„Ezt megígérhetem” – fordult vissza Buffy mosolyogva. – „Gyakrabban fogok jönni” – mondta, majd a cella ajtó nyikorogva becsukódott mögötte.

Amikor Buffy kilépett érezte, hogy lelke megnyugodott; úgy érezte, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Végre rájött, hogy egészen eddig attól félt, hogy Spike dühös lesz rá, hogy nem fogja neki megengedni, hogy megtartsa azt a kis lényt, aki a szíve alatt cseperedett. De most, hogy végre összeszedte minden bátorságát, és beszélt Spike-kal megnyugodott. Végre Nina-nak is elmondhatta a csodás hírt, amit nem kellett többé titokban tartania; mindenkinek elmondhatta azt a csodát, ami az elkövetkező hónapokban várt rá.