1.      Fejezet

Három évvel később.

Angel felpillantott az asztalán szétterített papírjaiból, amikor Cordelia az irodájába lépett, miközben egy újságot lobogtatott a kezében.

„Angel, ezt nem fogod elhinni” – közölte a huszonöt éves barna hajú nő, és Angel előtt kiterítette az újságot. – „Carson felszámolja az üzletét!”

Angel gyorsan elfojtotta feltörő nevetését és az újságlapra pillantott, melyet színlelt érdeklődéssel tanulmányozott. – „Ez egyszerűen borzasztó, Cordy” – közölte Angel együttérzően.

Ránézett a mellette álló farmerba öltözött nőre, akinek a haja lófarokba volt kötve, arcán pedig koszcsíkok éktelenkedtek, és Angel azon tűnődött, hogy hol járhatott eddig kolléganője. Habár Cordelia eddig sohasem jelent meg farmerban, most mégis ez volt a legfontosabb ruhadarabja egy topp és hozzá tartozó póló mellett, amelyek már több harcot is megéltek, túléltek már.

Hét év telt el azóta, mióta Cordelia és Doyle nyomozóirodájukat – ’Elveszett lelkek’ néven megnyitották. És ugyanennyi ideje dolgozott velük Kate, mint nem hivatalos társnyomozó. Ők négyen egy jól összeszokott csapatot alkottak, amely barátságra, bizalomra és lojalitásra épült, melyek nélkülözhetetlenek voltak veszélyekkel teli életükben. Mindannyian tanultak már a másiktól, ezáltal egymás képességeit erősítették, és mindig számíthattak egymásra, ha a helyzet úgy kívánta.

Cordelia volt a legjobb barátnője, mióta visszakapta a lelkét. Nem hagyta neki, hogy állandóan korábbi tettei miatt tépelődjön, előhozta kissé száraz humorát, és megértette vele, hogy habár már nem ugyanaz a démon, aki volt, de a démon még mindig ott lapul benne, amit ki kell használnia, és végre hasznot kellene húznia belőle. Így egy idő után Angelus nevét ismét rettegéssel és félelemmel emlegették a démonok; és egyébként is, kimondottan szerette Angelus oly népszerű bőrnadrágjait.

Mivel kevés pénzből kellett gazdálkodniuk, mind a négyen ugyanabban az épületben laktak, ahol a nyomozóiroda is volt. Ő persze a pince részben lakott és így egy hatalmas, kényelmesen és kellemesen berendezett sötét, komor színekre festett stúdió jellegű lakása volt, melyet nagyon szeretett. Doyle lakott az első emelten, az iroda mögött egy disznóólba, amit Angel rendszeresen nagy ívben elkerült. Cordelia és Kate osztozott a második emelten. Mindkettőjüknek világos, levegős, nőiesen berendezett apartmanjuk volt, amelyek Angel számára egyáltalán nem lettek volna jók, ha napközben szeretett volna felkelni.

Néha egy örökkévalóságnak tűnt számára az a hét év, amit már nem Sunnydale-ben töltött. Buffy néhány évvel ezelőtt halt meg és halála sebet ejtett halott szívében, amely még a mai napig is fájdalmas emlék volt számára, és amelyet képtelen volt feldolgozni. Mindig is tudta, hogy Buffy földi léte kiválasztottként véges volt és rövidre volt szabva, nem úgy, mint egy átlag embernek, de amikor az érzelmeire hallgatott, akkor mindig úgy gondolta, hogy Buffy halhatatlanként örökké élni fog. Néha – néha könnyek szöktek a szemébe, amikor rá gondolt. De az idő múlásával a fájdalom egyre tompább lett és emlékei, melyeket róla őrzött már csak örömteliek voltak.

A vadász csapat többi tagja is élte tovább mindennapi életét. Willow-nak már hírneve volt a boszorkányok között és Amy-vel egy kis üzletet vezetett Los Angelesben, akit végül is sikerült patkány mivoltától megszabadítania. Willow és Oz még a kollégiumi idő alatt szakítottak, de továbbra is jó barátok maradtak; a vérfarkas jelenleg Dingó nevű zenekarával turnézott és már megkapták első platina lemezüket is.

Xander és Anya összeházasodtak és Giles-sal a pokol szájánál maradtak, hogy továbbra is segítették az új vadászokat, akik a kis városba érkeztek, és megpróbálták megakadályozni, hogy a gonosz erők a kisváros lakóit megtizedljék. Joyce lánya halála után New York-ba költözött.

Spike ugyanazon az éjszakán tűnt el, amikor Buffy meghalt. Senki sem tudta, hogy megölték őt is, vagy a világ valamely táján élt tovább. A házban, ahol élt, ott volt minden holmija, beleértve a fekete DeStoto-t is a garázsban, így mindenki úgy vélte, hogy csak is az Első állhat az egész hátterében. Amikor Buffy-t eltemették, egy kis emléktáblát állítottak neki is Buffy sírja mellé.

Habár Angel sohasem ismerte volna el, egy másik lyuk is tátongott a szívén, ami a teremtménye elvesztése miatt vérzett. A szőke vámpír és ő az évek folyamán, amíg Spike a jók oldalán harcolt, lassan ismét közelebb kerültek egymáshoz. Ő volt az, aki a legtöbbször jött Los Angeles-be, ha a kis csapatnak segítsége volt szüksége, és ilyenkor mindig Angel-lel lakott együtt a pince részben elhelyezkedő apartmanban.

Angel-nek még jobban hiányzott Spike, mióta a benne lakozó démonnak nagyobb mozgásteret engedélyezett. Határai voltak annak, hogy milyen közel kerülhetett az emberekhez, de más nem emberi lényekhez sem tudott igazán közel kerülni. A nehézségeik ellenére egy szoros, egymásba fonódó múltjuk volt, amit nem lehet csak úgy egyszerűen figyelmen kívül hagyni.

„Oh, hey, nézd csak meg ezt” – mondta Cordelia és egy cikkre mutatott az újságban. – „Ez a hír Sunnydale-ről szól.”

Angel az újságcikkre pillantott, majd meglepetten húzta fel szemöldökét.

„Ezen a helyen én is laktam” – jegyezte meg Angel.

„Azt hittem, hogy te a régi villában éltél” – mondta Cordelia, mikor Angel válla fölött alaposabban szemügyre vette az újságcikket. – „Ja igen, és a gyárban.”

„Még azelőtt” – mondta Angel halkan – „mielőtt elvesztettem volna a lelkemet.”

„Aha, igen, a hely, ahol Buffy-val kamatyoltál” – közölte Cordelia tapintatlanul.

„Igen” – válaszolt Angel szárazon, majd megnézte a várható bontási időpontot. – „Azt hiszem, jobb lesz, ha utána nézek, hogy nem hagytam-e ott valamit, amit nem szeretném, ha elpusztítanának.”

„Ha már nem lopták már el, vagy nem tették már tönkre” - közölte Cordelia.

„Pontosan” – mondta Angel. – „De mégis az lesz a legjobb, ha utána nézek a dolgoknak.” – Felállt, majd a falon lévő órára pillantott. – „Ha most rögtön elindulok, akkor még lesz egy csomó időm, hogy napfelkelte előtt még néhány dolgot elintézzek.”

„Veled menjek?” – kérdezte Cordelia, miközben összehajtogatta az újságot.

„Nem kell” – közölte Angel egy halvány mosollyal a száján. – „Amíg ott vagyok, szeretnék egy kicsit elmélkedni anélkül, hogy ott állnál a hátam mögött.”

Cordelia mérgesen pillantott Angel-re, majd magához vette az újságot és tüntetőleg kivonult az irodából.

„Jó szórakozást. És ha lehet, akkor próbálj meg a pokol szájánál nem túl sok galibát okozni és kerüld el az új vadászt. Úgy hallottam, hogy egy igazi kis szajha.”

Angel szalutált Cordelia háta mögött, mint aki megértette és követi az utasításokat, majd megfordult és elindult a hátsó lépcsőlejáróhoz, melye az irodájából közvetlenül a pincébe vezetett, hogy összepakolhasson. Valószínűleg egy motelben fog éjszakázni, majd másnap felkeresi Giles-t, mielőtt visszaindulna Los Angeles-be. De úgy gondolta, hogy nem árt, ha néhány váltóruhát és fegyvert is magával visz, mégiscsak Sunnydale-be akart menni. A kiszámíthatatlanság fellegvárát akarta felkeresni.

1. Fejezet II. rész

A szag, amely fogadta, olyan förtelmes volt, hogy Angel-nek még a könnye is kicsordult. Hozzászokott, hogy mindig, minden érzékét használja, amely azt az illúziót keltette, hogy még mindig lélegzik, és most elég nehéz volt felhagynia eddigi ösztöneivel, amikor a förtelmes és rothadó szag az orrába jutott.

„Oh, Istenem” – sóhajtott Angel és megpróbálta kezével az orrát és a száját eltakarni.

Sűrűn pislogott, hogy látása minél előbb kitisztuljon, amikor a lépcsőn elindult lefelé a valamikori lakása irányába. Nem csoda, hogy le akarták az épületet bontani, nincs az az ember, aki ezt a förtelmes bűzt el tudná viselni.

Elérte az ajtót, majd megpróbálta a kilinccsel kinyitni, de be volt zárva. Legyek röpködtek mindenhol az ajtó előtti szűk kis előtérben, és zümmögve közlekedtek az ajtó alatti résen ki-be. Angel már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy meg akarta tudni, mi lehetett az ajtó mögött. Minden maradék használati tárgya, emlékei, amelyeket itt hagyott, ebben a förtelmes bűzben már biztosan tönkrementek.

Elővette kulcsait és kinyitotta az ajtót, miközben másik kezét továbbra is a szája és orra előtt tartotta. Újra zsebre vágta kulcsait és lenyomta a kilincset. Vállával neki feszült az ajtónak és addig nyomta az ütött-kopott ajtót, amíg az engedett és végül sikerült eltolnia mindent az ajtó útjából, ami az évek során felgyülemlett.

Lehet, hogy ajtót mégiscsak zárva kellett volna hagynia. A bűz szinte letaglózta és visszahőkölt a nyitott ajtóból. Az arca elé húzta pólóját és megpróbálta magát türtőztetni, hátha vissza tudná fojtani hányingerét, miközben lassan egyre beljebb merészkedett. Az ablak repedésén keresztül beáramló utcai lámpa fénye segített neki a szobába körülnézni, de bárcsak ne tette volna.

Patkányok. Mindenhol patkányok. Rengeteg döglött, félig megevett és fej nélküli patkányok. És persze élő patkányok, amelyek a döglött patkányok tömegén keresztül futkostak ide-oda. A levegő tele volt legyekkel és zümmögésük teljesen betöltötte a kis helyiséget. Majd vérfoltokat vett észre a padlón, amelyek a döglött állatok belsőségeivel illetve a még élő állatok ürülékével keveredett.

Szinte felfordult a gyomra, amikor az ajtóban összegyűlt döglött patkányok kupacán kellett átlépnie és meglepetésére egy patkányoktól mentes övezetbe került, amely a szoba egyik sarkából a másik sarkába vezetett, illetve volt egy másik útvonal is, amely a fürdőszoba irányába tartott. Észrevette, hogy több élő patkány is ki–be rohangált a fürdőszoba és a háló közti átjáróban, és azt gyanította, hogy a patkányok egy szellőzőnyíláson keresztül érthették el a lakást. Lassan újra körbenézett és látta, hogy az ott maradt holmija érintetlen volt, azt a néhány lyukat leszámítva, amit a patkányok rágtak ki maguknak, hogy befészkeljék magukat.

Minden érintetlen volt, kivéve az ágyát. Vagy legalábbis, az, ami maradt belőle. Úgy nézett ki, mintha a matracot és a rugókat széttépték volna, és valaki a hálófülke túlsó sarkába halmozta volna fel őket. Az egyik, patkány tetemektől szabadon hagyott út éppen a felhalmozott ágymaradékhoz vezetett, és Angel felfedező ösztöne rögtön működésbe lépett. Ismét körbepillantott a szobán és arra a megállapításra jutott, hogy valamilyen állat fészkelhette be magát.

’Én is kikergethetném a fészkéből’ – gondolta magában Angel. A lény vagy állat, ami ide beköltözött, láthatóan semmit sem tudott arról, hogy le akarták bontani a házat. És ha ez egy tipikus pokol szájára jellemző lény volt, akkor a városban mindenki veszélyben lehetett. De ha mégsem, akkor legalább egy újabb lehetősége volt, hogy ismét megmenthessen egy életet – még akkor is, ha Angel csak a legjobb és legegyszerűbb variációban reménykedett.

Minden eshetőségre felkészülten közeledett a széttépett matrac felé és figyelt rá, hogy mindeközben minél nagyobb zajt csapjon. Észrevette, hogy valami megmozdult és az a különös gondolata támadt, hogy egy rágcsáló fészke felé közeledett, ami a matrac alá vackolta be magát.

Amikor a halomhoz ért, megpróbálta az új lakot óvatosan felébreszteni. De a szagtól, amit a lény, vagy állat árasztott magából, Angel még fehérebb lett, mint általában, és gyorsan felhagyott az óvatos ébresztgetés ötletétével és inkább megpróbálta a széttépett matracot a lény alól kirángatni.

„Ébresztő, te! Ideje lenne menni” – mondta nyugodt, mély hangon. – „Nem hiszem, hogy …”

Angel szavai hirtelen elakadtak és vett egy mély levegőt a förtelmesen büdös szobában. Szemei elkerekedtek, és kétségbeesetten tanulmányozta azt a lesoványodott valamit, ami összegömbölyödve feküdt az ágynemű maradványain. Rongyos ruhadarabok takarták a testét, lábai pedig valami olyanba volt burkolva, ami valamikor csizma lehetett, melyet a rágcsálók szinte teljesen szétrágták. Körülötte mindenhol patkányok szaladgáltak, de ő nem foglalkozott velük, aludt. Arca teljesen lesoványodott és betegesen szürke árnyalata volt. De mégis teljesen biztos abban, hogy ki feküdhetett ott előtte.

„Spike” – nyögte Angel, és meglepetésében még pólóját is elengedte, ami eddig a száját és orrát védte a bűztől.

Térdre rogyott, és egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy hová, vagy mire is térdel. Keze remegett, amikor kinyújtotta, hogy teremtménye vállát megérinthesse. Egy pillanatig ott lebegett a keze teremtménye csupasz válla felett, mintha attól félt volna, hogy csak szellemet lát, és azonnal eltűnne, ha megérintené.

Spike szemei felpattantak és hangosan felmordult, mikor Angel hozzáért. Hosszú karomszerű körmökben végződő kezével csapott egyet; a meglepetéstől Angel hirtelen hátrahőkölt, és elvette kezét a fiatal vámpír válláról. Spike lábra tápászkodott, miközben hátával szorosan a falhoz lapult. Ajkait vicsorgásra húzta, kék szemei pedig vadul villogtak. Angel vért vett észre a mellkasa közepe környékén, ahol a pólója szinte teljesen elkopott.

„Spike” – mondta ismét Angel és feltörő érzelmei ellenére megpróbált nyugodt maradni. – „Én vagyok az, Angel.”

Spike abbahagyta a morgást, amikor Angel beszélni kezdett, fejét oldalra billentette. Haja kócos volt és a sötétbarna és szőke hajtincseinek keveréke az arcába lógott. Orrlyukai vadul rángatóztak, amikor a levegőbe szimatolt, majd ismét morogni kezdett.

Angel egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Ha feláll, akkor fenn állt az a veszély, hogy Spike megtámadja őt, hiszen mozdulatait támadásnak tekinthette. De mégsem térdelhetett ott örökké, és nem bámulhatta állandóan azt a férfit, akiről azt hitte, hogy már három évvel ezelőtt meghalt. Hallott már történeteket olyan vámpírokról, akik teljesen magukba fordultak és egy ilyen vagy ehhez hasonló állapotba kerültek. Még tisztán emlékezett arra, amikor Buffy elmesélte neki, hogy ő hogyan viselkedett azután, hogy visszatért a pokolból. És ahogy most Spike-ot elnézte, ő is hasonló módon reagált a jelenlegi helyzetben. Ha tehette volna, akkor legszívesebben szorosan magához ölelte volna Spike-ot, de tudta, hogy annak csak komoly, akár végzetes kimenetele is lehetett volna.

Így hát úgy döntött, hogy inkább úgy bánik Spike-kal, ahogy minden más vadállattal is bánna, ilyen helyzetben. Lassan, nagyon lassan tenyérrel lefelé kinyújtotta a kezét Spike felé. Spike ismét abbahagyta a morgást, orrcimpái újra kitágultak, amikor a levegőbe szimatolt. A sötét hajú vámpír kissé aggódva figyelte, amikor Spike négykézlábra ereszkedett és Angel kezét kezdte szimatolni. Gondosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen Spike szemébe, mert az csak kihívást jelentett volna számára.

Ugyanolyan lassan, ahogy kinyújtotta, Angel lassan visszahúzta a kezét, majd olyannyira hátrahúzódott, amennyire csak tudott, mielőtt felállt volna. Mindeközben Spike ismét visszamenekült a sarokba és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta és mély fenyegető morgást hallatott. Angel nem akart Spike-nak hátat fordítani, de két dolgot szeretett volna leellenőrizni, - hol jönnek be a patkányok, és hogy Spike ugyanott tudja-e őket követni – így lassan a patkánymentes útvonalon a fürdőszobáig hátrált.

Bepillantott a fürdőszobába és észrevette, hogy a lefolyócsatornának a fedelét kitépték a helyéről, úgy, ahogy sejtette. Majd csendesen és türelmesen, de egyben idegesen várt az ajtóban; kíváncsi volt, hogy teremtménye ezek után mit fog tenni. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Spike még mindig életben volt és még csak ötlete sem volt, hogy hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe. Buffy halála nem lehetett az ok, mivel emlékei szerint nem nagyon kedvelték egymást. Kivéve, ha tévedett …

Angel gondolatit félbeszakították Spike mozdulatai, amikor lassan kijjebb merészkedett a sarokból, óvatosan körbeszaglászott és mindent alaposan szemügyre vett maga körül, majd mint egy négylábú állat lassan Angel felé mászott. Szájával még mindig vicsorított, de legalább már nem morgott, ahogy lassan egyre közelebb ért a mozdulatlanul álló Angel-hez, míg végül közvetlenül előtte állt meg. A lesoványodott, kistermetű vámpír először Angel lábait szimatolta körbe, majd kissé feljebb haladva Angel lábszárát is alaposan megszaglászta. Angel még most sem mozdult.

Nem tudta, hogy az most jó vagy rossz előjelnek számított, hogy Spike hirtelen hátat fordított neki, amikor a patkánymentes úton elindult négykézláb visszafelé. Majd észrevette, hogy a fiatal vámpír egy pillanatra megállt; Angel minden izma megfeszült, majd hirtelen megugrott, amikor Spike egy élő patkány után kapott. Szemei elkerekedtek, amikor Spike először fogaival a rágcsáló fejét letépte, majd a földre ejtette, és a fejetlen testből kiszívta az összes megmaradt vért. Vér csöpögött a szájából és az álláról, amíg a testet és a fejet egy tetem kupac tetejére dobta.

Angel még mindig csodálkozva bámulta Spike-ot, amikor egy másik patkányt is megragadott, majd a megrémült állatot éktelen visítozása közepette karomszerű ujjai közé szorította, félig átharapta a nyakát, amikor a visítozás végre megszűnt, majd a tetemet a földre ejtette. Lehajolt és fogaival megragadta a rágcsálót a hátánál fogva, megfordult és négykézláb közlekedve visszamászott Angel-hez. A döglött állat tetemét Angel lábára ejtette, majd várakozva Angel-re pillantott.

„Ah, köszönöm” – mondta Angel, majd Spike-ra és a megcsonkított tetemre pillantott.

Cordelia kitért volna a hitéből, ha megtudta volna, hogyan kerültek azok a foltok a cipőjére, gondolta Angel, majd megpróbálta kitalálni, hogy mit is kellene most tennie.

Vagy a megfelelő szavakat használta, vagy Spike felismerte a szagát és tudta, hogy nem jelent veszélyt számára, mert a fiatal vámpír egy kicsit felemelkedett és orrával Angel kezét kezdte bökdösni. Angel óvatosan Spike fejére tette a kezét, és mint amikor egy kutyát vagy macskát simogat valaki, ő is úgy simított végig Spike fején. De ekkor néhány meghatározhatatlan állatfaj képviselői ugráltak ki Spike hajából és az undortól Angel önkéntelenül is összerázkódott. Nagyon rég volt már, hogy ő is ilyen hasonló ápolatlan külsővel rendelkezett. De fogadni mert volna, hogy ő sohasem volt ennyire rossz helyzetben.

Spike újra négykézlábra ereszkedett és lassan eltűnt a sarokban felhalmozott ágymaradványok között. Angel óvatosan követte őt, miközben fejében cikázva kavarogtak gondolatai, és miközben teste a lakásban uralkodó bűz ellen tiltakozott. Amikor a sarokhoz ért, észrevette, hogy Spike a széttépett matrachoz mászott, hogy a sarokban lévő vackát megigazítsa. Végignézte, ahogy a fiatal vámpír a matrac alá mászott és teste a hajdan volt ágynemű alatt szinte teljesen eltűnt, amikor ismét aludni tért.

Majd a legyek zümmögésén kívül minden újra elcsendesedett.