Our Special Place (Egy különleges hely)

Írta: Kinderspirit75

Fordította: Mendalizy

Megjegyzés: A történet szerint Spike-ot nem Drusilla hanem Angelus teremtette. Miután Spike fejébe beültetik a csippet, Spike nem Buffy-t keresi fel, hanem egy kriptában talál menedéket, és Angel itt talál rá azután, hogy visszatért a pokolból. Az események kicsit más sorrendben és más időben történnek, mint ahogy azt a sorozatból megismertük, de ez a szép az általunk kitalált történetekben, hogy mi módosíthatjuk az eseményeket a saját elképzelésünk és ízlésünk szerint.

Figyelmeztetés: A történet két férfi között játszódik, akik – mint teremtő és teremtmény – mély érzelmeket táplálnak egymás iránt, de a történet nem „Slash Story” (remélem, mindenki érti a kifejezést). Egy szomorú történet, amelyet csak azok olvassanak el, akik a főszereplők halálával is meg tudnak birkózni egy történet erejéig. Papír zsebkendőket előkészíteni!

Angel sietős léptekkel közeledett a régi temető felé; egyenesen Spike kriptájához vezetett az útja és könnyedén megtalálnia azt a régi mauzóleumot, melyet teremtménye az otthonának nevezett.

Angel bűneiért szeretett volna vezekelni, jóvá szerette volna tenni őket, most, hogy újra visszakapta a lelkét és habár sok lehetősége nem volt, hogy bűneit, melyeket még Angelus-ként követett el, jóvátegye – de Spike-ot mindenképpen fel akarta keresni, hogy bocsánatot kérjen tőle. Legalábbis erről próbálta meggyőzni magát, amikor a rozsdás ajtó előtt téblábolt; nem tudta eldönteni, hogy bekopogjon, vagy inkább elmenjen.

Pontosan tudta, hogy Spike odabent volt. Érezte a szagát. A jól ismert szag elárulta, hogy teremtménye, akit már vagy egy évszáda nem látott, ott volt bent. Mivel Angel csak nem rég tért vissza a pokolból, úgy érezte, hogy nagyon sok dolgot kell még rendbe hoznia, így végül is elszánta magát, közelebb lépett az ajtóhoz, bekopogott és várt.

Semmi.

Megragadta az ajtón lévő dekoratívan díszített oroszlán szájában lévő bronz karikát, elfordította, majd addig nyomta az ajtót, míg az nyikorogva kinyílt. A sötét hajú vámpírt köhögés fogta el, amint megérezte azt az iszonyú bűzt, ami a kriptában fogadta, majd gyorsan oldalt lépett, amikor néhány patkány pillantott meg cipője mellet a nyitott ajtó felé rohanni. Első gondolat az volt, hogy sarkon fordul, és gyorsan otthagy mindent; félelem fogta el, nem tudta, hogy ezek után még mi várhat rá a régi kriptában.

„Spike? … Will?” – kiáltotta, de csak a saját hangja visszhangzott a kripta félhomályában. Angel óvatosan beljebb lépett, és meglepődött, amikor összetört üvegcserepek csikorogtak a talpa alatt – nem számított rá, hogy üvegcserepek hevernek mindenütt. Ahogy arra sem számított, hogy összetört koporsók és összetört régi, használt bútorok hevernek majd mindenhol. Arra számított, hogy Spike-ot fogja ott találni, de a szőke vámpír sehol sem volt.

A halványan derengő hold fényénél Angel egyre beljebb merészkedett. Összetört sörösüvegeket és cigaretta csikkeket rugdosott el az útjából, amelyek a kripta koszos, bűzös padlóját dekorálták és közben azon gondolkozott, hogy Spike-ot ennyire félreismerte volna. A rumli arra utalt, hogy Spike valamikor itt járt, vagy itt lakott, de Angel egyre kevésbé volt biztos a dolgában. Még egyszer, utoljára alaposan körülnézett, majd sarkon fordult és elindult kifelé.

Amikor az ajtót már éppen becsukta volna a háta mögött, hátán fel állt a szőr. Hallott valamit. Teljesen biztos volt benne. Egy sóhajt, amely még az ő kitűnő vámpírhallásával is alig volt hallható, de hallotta a sóhajtást.

„Az ördögbe! … William … hol vagy?” – kiáltott fel Angel, amikor szinte térden csúszva mászott vissza a kriptába, és közben mindent átkutatott, ami az útjába került. Spike ott volt… valahol.

Angel több koporsót is felfordított, tartalmukat kiborította és átkutatta, majd könnyedén összetört néhány szarkofágot, és csak remélhette, hogy teremtményét megtalálja. Sőt még a mocskos heverőt is darabjaira szedte, miközben kétségbeesetten Spike-ot kereste, de minden hiába való volt.

„Will … hol vagy?” – kiáltott fel Angel. - „Kölyök? …”

Angel ismét meghallotta a sóhajtást. Egy nagyon erőtlen sóhajt… amely egy vizelettől bűzlő, mocskos matrac mögül jött, valahonnét a sarokból. Gyorsan odamászott, könnyedén arrébb húzta a matracot és a látványtól még a lélegzete is elállt.

Ott feküdt meztelenül, remegve a hideg padlóra terített koszos pléden, vagy legalábbis az, ami maradt belőle.

Hányadék, törmelék és beszáradt, véres zacskók borították a testét, és a látványtól Angel még sápadtabb lett, mint máskor.

Egy élő csontváz meredt rá üres, beesett, majdnem fekete szemekkel és fehér, kicserepesedett bőrrel, ami fájdalmasan feszült csontjaira.

„Oh, te jó ég, Will …” – akadt el a szava és könnyek gördültek le az arcán, amikor teremtménye mellett térdre rogyott. Spike mindig is sovány volt, de teste most az éhhalálról árulkodott.

A sötét hajú vámpír keze remegett, mikor Spike arcát gyengéden megérintette, mintha attól félt volna, hogy az összetöpörödött vámpír egyetlen érintésétől is elporladhat.

Spike nem akart hinni a szemének. Igaz volt az, amit látott? Tényleg eljött érte, megtalálta őt, hogy megmentse? Egy könnycsepp gördült végig Spike arcán, amikor a jól ismert szagot felismerte, majd emberfeletti erővel beszélni próbált.

„U-uram?” – lehelte suttogva, és Angel csak sejtette, hogy teremtménye mit is mondhatott neki.

„Igen, kölyök… én vagyok… – kúszott közelebb Spike-hoz, majd gyengéden és óvatosan karjaiba emelte a lesoványodott vámpírt, és fejét a melléhez szorította.

Spike halkan nyöszörgött a fájdalomtól, amikor meggyötört testét Angel felemelte és magához szorította. De most már minden rendben lesz. Már itt van vele teremtője.

Spike nem törődött azzal, hogy teremtőjét majd száz éven keresztül nem látta… nem érdekelte, hogy teremtője az utóbbi időben merre járt. A kistermetű vámpírnak nem számított, hogy eddig egyedül volt, hogy testét meggyalázták, mert teremtője már ott volt vele, vigaszt nyújtott neki és ezután mindig lesz vele valaki, aki megvédi őt.

Már semmi sem számított. Csak az, hogy teremtője végre megtalálta. Teremtője szeretni és védelmezni fogja… és a fájdalmait enyhíteni tudja.

„Will … mi történt? … Mikor ettél… utoljára?” – mormogta Angel, miközben Spike hosszú, világos barna hajtincseit simogatta és közben azon tűnődött, hogy hogyan kerülhetett az egykor teljesen szőke és erős vámpír ilyen helyzetbe.

Válaszra sem várva Angel beleharapott saját csuklójába és mikor vér serkent ki a sebből Spike ajkaihoz szorította vérező csuklóját. Tennie kellet valamit. Nem veszíthette el Will-t … most nem … nem veszítette el őt ismét.

Spike megpróbált tiltakozni, amikor Angel vérző csuklóját az ajkaihoz szorította. El akarta neki mondani, hogy képtelen volt enni … nem tudott többé enni, mióta azt az átkozott csipet a fejébe ültették, de túl gyenge volt. Nem tudott tiltakozni. Ehelyett remegni kezdett, majd köhögött, amikor haldokló teste a felajánlott vért elutasította.

Amikor Angel észrevette, hogy Spike-ot nem tudja vérével megetetni, halott szíve apró darabokra tört. Mi történhetett szeretett Will-jével? Lassan elvette kezét Spike kiszáradt ajkaitól, majd szájáról gyengéden letörölte a vért.

Angel számára most már semmi más nem számított. Semmi más, csak Spike.

Olyan közel húzta magához teremtményét, amennyire csak tudta, és közben megpróbálta a lehető legkevesebb fájdalma okozni neki, majd bőrkabátjával óvatosan betakarta Spike remegő testét. Becsukta a szemét, mélyet sóhajtott, majd lassan előre – hátra hintáztatta a kezében remegő kistermetű vámpírt.

„Minden rendben lesz, William” – mondta szeretetteljesen. Tudta, hogy az oly nagyon szeretett fiú – az ő Will-je – haldoklott. Már akkor tudta, amikor csont sovány testét először megpillantotta… megérezte a halál félreismerhetetlen szagát teremtményén, de nem akarta elfogadni a tényt, a megmásíthatatlan tényt.

Spike egész testében remegett és közben megpróbált nem ordítani, amikor Angel bőrkabátjával betakarta. Nem akart hálátlannak tűnni. Teremtője végre megtalálta őt, és már nem akart egyedül lenni; nem akart egy elhagyatott mauzóleum koszos padlóján egyedül meghalni és ezért mindent megtett, hogy ne ordítson úgy, mint egy gyerek…

„Will? …Kölyök?” – suttogta Angel. – „Emlékszel még a mi közös titkos helyünkre, amiről mindig is álmodtunk; ahol nincs fájdalom, szomorúság… és nincs több bűntudat… ha egy napfényes sétát teszünk közösen?”

Spike emlékezett a helyre, és egy halvány mosoly jelent meg ajkain. Amikor vámpír lett, sokat beszélgetett teremtőjével egy különleges, titkos helyről, amit akkor akartak felkeresni, ha földi létük a végéhez ér. Azt tervezték, hogy szeretetben, bűntudat nélkül kézen fogva várják meg a napfelkeltét.

Spike megpróbált beszélni, mikor a hajnal első napsugarait megpillantotta, de csak rekedt suttogás lett belőle.

„Igen, U-uram…”

Angel-nek fogalma sem volt róla, hogy mióta ülhetett ott – a kripta mocskában -, miközben teremtményét gyengéden hintáztatta. Reménytelenül zokogott, miközben Spike összeaszott, nyomorult testét figyelte; de mindent apró részletet alaposan szemügyre akart venni, hogy örökre emlékezetébe véshesse szeretett teremtménye minden porcikáját. Halk szeretetteljes szavakat susogott teremtménye fülébe és bocsánatáért esedezett, amiért olyan sok éven keresztül egyedül hagyta őt, és amiért csak most találta rá – akkor, amikor már késő volt minden.

„William? Szeretnéd a titkos helyünket felkeresni?” – kérdezte Angelus halkan, amikor ő is megpillantotta a felkelő nap első sugarait.

Spike újult erőre kapott, mikor Angelus szavait megértette – teremtője mindent rendbe fog hozni. Nincs több megbánás, bűntudat…

Spike szemei hirtelen kitisztultak, ismét azúrkéken ragyogtak, amikor fejét felemelte, hogy Angelus szemébe pillanthasson.

„Készen vagyok, Uram” – mondta teljesen érthetően, majd elmosolyodott.

Angelus képtelen volt az arcán patakokban folyó könnyeinek véget vetni, mikor Spike testét gyengéden a földre fektette, hogy felállhasson és levetkőzhessen. Miután a nagytermetű vámpír ruháit levetette, Spike-ot ismét karjaiba vette, és egy gyengéd csókot lehet az arcára.

Spike lágyan viszonozta teremtője csókját, tudván, hogy fájdalmai hamarosan végérvényesen véget érnek.

„Szeretlek, Angelus…” – suttogta.

„Én is szeretlek téged, William” – válaszolt Angelus halkan.

Miközben Angelus a kripta bejáratánál derengő fény felé közeledett, tudomást sem vett a csupasz lábaiba mélyedő törmelékről, csak azzal foglalkozott, hogy csókokkal és gyengéd simogatással halmozta el William-et, hogy visszaadhasson valamit abból a szeretetből és húségből, amit teremtményétől kapott.

„Keressük fel a titkos helyünket…” – mondta William halkan, miközben Angelus csokoládébarna, nyugodt tekintetét kereste.

„Keressük fel a titkos helyünket…” – mosolygott teremtményére Angelus, majd William-mal a karjában a felkelő nap sugarai közé lépett.

Vége