Carol éppen kint sétált a városban, karácsonyi ajándékot keresett kislányának. Kirakatokat nézegetett, amikor egy ismerős arcot pillantott meg az egyik kirakatüvegben tükröződni – Spike arcát. ’Ismét kiszabadult, de hát hogy a fenébe?’ – ámult el Carol. Gyorsan elővette telefonját, és titkárnőjét hívta.

„Lili, történt valami különös mostanában?” – kérdezte.

„Itt mindig történik valami, Asszonyom. Pontosan mire gondolt?”

„Spike még mindig a cellájában van?”

„Ha jól tudom, akkor igen, de várjon egy pillanatot, megkérdezem” – mondta, majd pár pillanat múlva jött a válasz. – „Igen, Asszonyom, még mindig a cellájában van. Miért kérdezi?”

„Csak biztos akartam lenni. Köszönöm, Lili.” – ’De ha ő nem Spike, akkor ki?’ – kérdezte magában Carol, majd feltűnés nélkül elindult az ismeretlen után.

Már jó néhány utcán végigsétáltak, amikor Carol észrevette, hogy az ismeretlen egy fiatal lányt szemelt ki magának, akit egy szűk kis utcába követett. Mire Carol utolérte őket, az ismeretlen már sárga szemekkel és eltorzult vámpír arccal éppen meg akarta támadni gyanútlan áldozatát.

„Ki maga? És mit akar itt?” – förmedt rá Carol.

A fiatal lány csak most nézett hátra, és mikor megpillantotta ki áll a háta mögött, sikoltozva elmenekült. Most már csak ők ketten maradtak a sikátorban – Carol és az idegen.

„Ki maga?” – tette föl Carol újra a korábbi kérdését.

Az ismeretlen hirtelen és váratlanul rárontott Carolra, fellökte és kirohant a nyüzsgő utca sűrűjébe. Carol gyorsan felpattant és az ismeretlen után rohant, de a nyüzsgő emberáradatban elvesztette szem elől; sehol sem látta azt a jól ismert világos szőke hajat. Idegesen körbefordult, hátha valahol mégis megpillantaná az idegent és közben magát korholta, hogy olyannyira figyelmetlen és könnyelmű volt. Hirtelen ismét megérezte az ismeretlen szagát, méghozzá nagyon közel hozzá. Carol újból körbenézett, de sem Spike arcát, sem feltűnően szőke haját nem látta meg az emberáradatban. De a szag ott volt, és egyre erősebb lett, így Carol biztos volt benne, hogy az idegen egyre közelebb ér hozzá. Kétségbeesetten kutatta az emberek arcát, mozgását, haját, hátha megpillantaná ismét azt a valakit, aki Spike-nak adta ki magát, amikor hatalmas megdöbbenésére régi, halottnak hitt barátját – Jonny-t pillantotta meg. – ’De hiszen ez lehetetlen, pár nappal ezelőtt meghalt, megölték. De akkor mégis hogy került ide? Vagy csak tévedés volt az egész. De ha még sem halott, miért nem jön közelebb, hogy üdvözöljön’ – elmélkedett magában Carol és már azon a ponton volt, hogy ő üdvözli régi barátját, de – ’A szaga!’ - bőszült fel Carol és szemei már feketék voltak a dühtől. – ’Ez nem Jonny! Ez az ismeretlen, akit keresek!’

Carol szúrós fekete szemekkel közeledett az ismeretlen felé, aki amint észrevette, hogy lebukott nekiiramodott és megpróbált elmenekülni a tömegben. Carol kitartóan üldözte őt a karácsonyi emberforgatagban; pontosan tudta, hogy csak az idegen szagát kell követnie, akinek így esélye sem volt a menekülésre. Az egyik sarkon Carol befordult egy kis utcába, amiről ő pontosan tudta, hogy zsákutca és lassan, kimérten lépkedett, mint egy vad, amikor prédáját cserkészi be, elindult a zsákutca vége felé,. A zsákutca végén meglátta az ismeretlent, aki még mindig barátjának az arcát és testalkatát utánozta, amint kétségbeesetten kiutat keresett szorult helyzetéből. Amikor meghallotta a lassú, komótos lépteket a háta mögött, megfordult és most egymást méregetve próbálták meg felmérni az erőviszonyokat.

„Ki maga?” – kérdezte Carol dühösen és már nem csak a szemei voltak feketék, de hosszúra nyúlt hegyes körmei is, melyek most már inkább karmokra emlékeztettek. – „Ki maga?” – ismételte meg Carol kérdését mély, inkább állati, mint emberi hangon, miközben kivillantak hosszú hegyes fogai is.

Az ismeretlen ismét a régi trükkel próbálkozott, Carolt fellökve szeretett volna elmenekülni, de nem volt szerencséje – már ismerős volt Carol számára a próbálkozás és könnyűszerrel hárította a támadásnak nem nevezhető akciót. – „Talán harcolni akarsz?” – kérdezte Carol gúnyosan. – „Én a helyedben inkább feladnám magamat. Ha megteszed, akkor nem öllek meg. Talán” – tette hozzá egy gúnyos vigyor kíséretében, miközben ismét elővillantotta hosszúra nőtt fogait.

Az ismeretlen nem szólt semmit, csak fölvett egy támadó pozíciót, így jelezvén Carolnak szándékait.

„Te akartad” – mordult fel Carol, majd lassan teljesen átalakult. Testtartása megváltozott, mikor háta ívben meghajlott egy kicsit, kezei megnyúltak, és végül arcai is teljesen eltorzult – felvette igazi démoni alakját.

Miközben az ismeretlen végignézte ellenfele átalakulását, óriási félelem fogta el, de már késő volt, hogy megpróbáljon Carollal alkudozni, aki a következő pillanatban egy hirtelen mozdulattal és egy állatias felhördüléssel rávetette magát az idegenre és könnyűszerrel kettétörte a gerincét. Az ismeretlen élettelen teste halk puffanással landolt a földön a Wolfram és Hart démoni főnökének lábai előtt. Carol egy ideig félrebillentett fejjel figyelte az idegent, majd lassan újra felvette emberi alakját. Elővette telefonját és már a régi, jól ismert hangján felhívta titkárnőjét.

„Lili, kérem, mondja meg az asszisztensemnek és Dr. Heid-nak, hogy jöjjenek értem. Itt vagyok az 51. és a 32. utca kereszteződésében egy zsákutcában. Itt várok rájuk, köszönöm” – mondta és mielőtt titkárnője bármit is válaszolhatott volna letette a telefont, majd odalépett az élettelen testhez, hogy jobban szemügyre vehesse azt. Carol nem túl nagy meglepetésére az ismeretlen arca lassan megváltozott, barátjának jól ismert arca eltűnt és egy zöld színű borzasztóan ronda, ragyás képű, cserepes bőrű démon maradt utána. Carol nem ismerte ezt a démonfajt, így mindenképpen meg kellett várnia Dr. Heid-ot, hogy többet megtudjon támadójáról.

10 perc elteltével ott voltak és miután Dr. Heid alaposan szemügyre vette a földön fekvő démont tárgyilagosan közölte. – „Ez egy kaméleon.”

„Egy mi?” – kérdezte hitetlenkedve Carol.

„Egy kaméleon. Egy démonfaj, amelynek tagjai minden áldozatának az alakját, testtartását, arcvonását képesek felvenni, akit vándorlásuk során fullánkjukkal megszúrnak. Ezért hívják őket kaméleonoknak.”

„Mi történik azzal, akit megszúrnak?”

„Például, ha egy kaméleon egy vámpírt szúr meg és annak alakját, személyiségét felveszi és megtámad valakit, áldozatából vért iszik, akkor az áldozat vérét a vámpírban is ki lehet mutatni. Így történhetett, hogy minden megölt személy vérét, aki a laborunkba került, Spike-ban is ki tudtuk mutatni.”

„Ezek szerint Spike ártatlan?” – kérdezte az asszisztens.

„Igen, ezek után biztosan ki merem jelenteni, hogy Spike ártatlan” – közölte Dr. Heid.

„Akkor azonnal értesítem a börtönblokk vezetőjét, hogy engedje Spike-ot szabadon” – mondta az asszisztens, és már vette is elő telefonját.

„Nem” – szólt közbe Carol szigorúan. – „Spike ott marad, ahol van. Senki sem szerezhet tudomást erről a kaméleonról.”

„De hát, Asszonyom, Spike ártatlan. Ártatlanul nem végezhetjük ki” – próbálkozott ismét az asszisztens.

„Nem, ott marad, ahol van” – ismételte meg sokkal szigorúbban. – „És ha ez az egész ügy Spike-ról és a kaméleonról kitudódik, tudom, hogy hol keressem az árulókat.”

Dr. Heid és az asszisztens egymásra pillantottak, majd szó nélkül bólintottak, hogy megértették a fenyegetést.

„Jó” – vette tudomásul Carol embereinek beleegyezését. – „És akkor tüntessék el ezt az undormányt az utcáról” – utasította őket, majd elindult vissza megvenni a kinézett ajándékokat.

Vége a 4. fejezetnek