„Leszúrjam, asszonyom?” – kérdezte Spike őrzője, aki a karót tartotta.

„Nem, először beszélni szeretnék vele. Állítsd fel” – mondta a főnökasszony, mikor ő is a helyszínre ért.

Amint talpra állították, Spike azonnal megpillantotta főnöke mérges, fekete szemeit, ami arról árulkodott, hogy főnöke mérges, nagyon mérges volt. Azonban amikor megszólalt, a hangja nyugodt volt, ami némi reményt adott Spike-nak.

„Áruld el nekem, hogy mégis mit műveltél itt?”

„Összetalálkoztam azzal a vámpírral, amelyik megölte ezt a nőt és a többieket, akik már a hullaházban vannak. El akartam őt kapni, de gyorsabb volt és leütött. Amikor ismét magamhoz tértem, ezek ketten már itt voltak” – mutatott fejével a két őrzőre.

„Én viszont egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy létezik az a másik vámpír” – mondta a főnökasszony és hangjából tisztán kivehető volt csalódottsága.

„Miért nem?” – kérdezte értetlenül Spike. – „Hiszen itt volt, még verekedtem is vele.”

„Érdekes, rajtad kívül még senki sem látta őt” – mondta, elhallgatott egy pillanatra, majd halkan befejezte mondatát – „és a jeladót riasztott bennünket, hogy ismét emberi vért fogyasztottál.”

„Nem, ez nem igaz” – kiáltott fel rémülten Spike. – „Nem én öltem meg a…” – Spike nem tudta befejezni mondatát, mert főnöke a kezével jelezte, hogy azonnal hagyja abba a tiltakozást.

„Maguk mit láttak?” – fordult Spike őreihez.

„Vámpír arcot viselt, és megölte a hölgyet” – közölte egyikőjük.

„Nem!” – kiáltott fel Spike kétségbeesetten.

„Ok! Akkor most mondják el azt, hogy mit láttak pontosan. Itt voltak akkor, amikor megölte az áldozatot?”

„Nem, tulajdonképpen nem. Csak azt láttam, láttuk, hogy vámpír arccal az áldozat fölé hajol” – válaszolta az őr.

„Ez így igaz?” – kérdezte Spike-ot főnöke.

„Igen, ez így igaz” – suttogta Spike.

„Kérem, kísérjék vissza és várjanak meg az irodámban” – fordult vissza a főnökasszony az őrökhöz. – „Én még egy kicsit körülnézek itt, hátha találok valamit, ami Spike mondókáját igazolná. Amíg visszaérek, addig Dr. Heid vegyen ismét vérmintát Spike-tól és derítse ki, hogy most is megegyezik-e a vérminta az áldozatéval.”

*****

Már lassan egy órája várakoztak hármasban – Spike és a két őr – a főnök irodájában. Dr. Heid már járt náluk, hogy vérmintát vegyen Spike-tól. A bilincsek még mindig Spike csuklóját díszítették, és egyre nagyobb fájdalmat okozott neki viselésük, mikor végre meghallotta főnöke hangját, amint a titkárnőjével beszélgetett az előtérben.

„Kérem, értesítse Dr. Heid-ot, hogy egy újabb foglyot kellene felvennie börtönünkbe. Rögtön leküldöm őt hozzá, készítsen elő mindent.”

’Foglyot’ – rémült meg Spike. – ’Még is mit akar velem tenni?’

Mikor főnöke belépett az irodába, azonnal feltűnt neki Spike kérdő tekintete. – „Mint látom, hallottad az előbbi utasításomat.”

Spike csak bólogatni tudott.

„Jó. Akkor most szépen lemész a börtönblokkba, és mint a vendégünk, ott maradsz egy ideig. Dr. Heid már vár rád a vizsgálóban, te pedig szépen végigcsinálod az egész felvételi procedúrát. Megkapod tőlünk a legszebb cellánkat, és ott várod meg a végső döntésemet, amit akkor fogok meghozni, ha már minden adatot megkaptam a halálesettel kapcsolatban” – közölte kemény hangon Spike-kal, majd az őrökhöz fordult. – „Kérem, kísérjék el Mr. Blank-et és maradjanak vele az egész felvételi procedúra alatt.”

Spike olyannyira ledöbbent a hallottaktól, hogy szólni sem tudott. Kétségbeesésében csak levegő után kapkodott, hogy gyorsan kinyögjön valamit mentségére, de elkésett. A két őr karjánál fogva keményen megragadta és azonnal a lifthez vezette Spike-ot.