Spike folyamatosan fel s alá járkált a lakásban és kétségbeesetten próbálta felidézni a tegnap este történéseit. Már vagy századjára játszotta le magában, hogy pontosan mit is csinált, hogy merre járt, de még most sem jutott eszébe semmi különleges. Egy teljesen nyugodt, csendes éjszakája volt, szinte semmi tennivalója nem akadt.

Gondolataiból hangos kopogás riasztotta fel, az ajtóhoz lépett és az egyik őrzőjét pillantotta meg. – „Az orvos, Dr. Heid, üzentét kell átadnom Önnek, Uram. Az elvégzett DNS vizsgálat alapján az Öntől vett vérminta megegyezik a két holttest vérmintáival.”

’De hát ez lehetetlen? Mégis mit követtem el tegnap? Mire nem tudok visszaemlékezni?’ – gondolta magában Spike, miközben üres tekintettel bámult maga elé.

„Uram, minden rendben?” – kérdezte az őr.

„Köszönöm az információt” – motyogta Spike és becsukta az ajtót.

’Mégis mit követtem el tegnap? Emlékeznem kell! Emlékeznem kell rá! Ha ott voltam, akkor tudnom kell róla! Vagy nem?’ – ült le Spike egy fotelba, gondolataiba temetkezve. Egyszer csak valaki megérintette a vállát, felemelte a fejét és Nina állt előtte.

„Apa, Buffy keres téged telefonon. Most hívott bennünket. Szeretnél beszélni vele, vagy inkább én adjak át neki egy üzenetet?”

„Nem, jövök” – állt fel a fotelból és indult a hálószoba felé, hogy felvegye a másik kagylót. – „Már itt vagyok, Nina. Kérlek, tedd le a másik telefont” – mondta, majd egy halk kattanást hallott. – „Szia, Buffy. Hogy vagy és hogy van Dawn?”

„Szia, Spike. Minden rendben?”

„Persze, miért?”

„Hallottam, hogy Nina többször is szólított, de te meg sem hallottad. Mi történt?”

„Semmi, Édes. Légy teljesen nyugodt, minden rendben van nálunk, inkább mesélj valamit rólatok. Hogy van Dawn?”

„Holnap végre elhozhatom a kórházból és egy ideig még itt, Angel-nél fog lakni, amíg teljesen rendbe nem jön. Így holnapután már otthon leszek nálatok.”

„Oh, ennek igazán örülök. És te hogy vagy?”

„Köszönöm jól, habár egy kicsit fáradtan. Az elmúlt hónapok eseményei kicsit kimerítők voltak számomra és talán túl hosszú is volt ez a néhány hónap. De végre vége ennek a rémálomnak, Dawn ismét egészséges és most ez a legfontosabb.”

„Ennek örülök. Akkor holnapután ismét találkozhatunk négy kemény hónap után.”

„És te hogy vagy, Spike?”

„Köszönöm jól. Miért?”

„A hangod olyan furcsának tűnik. Kérlek, légy teljesen őszinte, minden rendben van otthon. Menjek haza előbb?”

„Nem, nem, minden rendben, tényleg. Maradj nyugodtan Dawn-nal, és holnapután találkozunk.”

„Rendben, akkor holnapután.”

’Ezt az egész őrületet a lehető leggyorsabban meg kell oldanom, mielőtt meg Buffy hazatérne’ – gondolta magában Spike –’és ebben csak a főnök tud nekem segíteni. Mindenképpen beszélnem kell vele még egyszer.’ – Az ajtóhoz lépett és kinyitotta – „Nina, el kell intéznem valami nagyon fontosat, nem sokára jövök vissza” – mondta félig visszafordulva az ajtóból, így nem láthatta az őrt az ajtó előtt, akibe hatalmas lendülettel belegyalogolt.

„Mi a pokol …” – hördült fel Spike, majd azonnal rájött, hogy ki is tornyosult előtte. – „Ööö, a főnökhöz kell mennem, most azonnal.”

„Sajnálom, Uram, de nem hagyhatja el a szobáját.”

„Micsoda? Ha jól tudom, akkor itt az épületen belül szabadon mozoghatok. Tehát, akkor most a főnökhöz megyek.”

Az őr félreállt és a kezével mutatta Spike-nak, hogy mehet, majd hozzátette – „De elkísérjük Önt.”

Spike először halkan káromkodott egyet, majd megadóan elindult kíséretével a lift felé.

*****

„Sajnálom Uram, de várnia kell. Éppen egy megbeszélés folyik az irodában, most senki sem mehet be hozzá, hacsak nem élet halálról van szó” – közölte Lili, a titkárnő.

„Hát pedig élet halálról lenne szó” – dünnyögte Spike az orra alatt, de inkább megadóan leült a titkárság egyik székébe.

Már vagy órák óta ott ült. Többször felugrott, hogy berontson az irodába, de olyankor mindig két monstrum torlaszolta el az útját, akik finoman karon fogták, és udvariasan a székéhez kísérték. Egy idő után Spike feladta a próbálkozást, és magába roskadva ült a székében.

Aztán mikor végre kinyílt az ajtó, akkor nem vette azt észre, ahogy a távozó vendégeket sem látta. Csak akkor pillantott fel, amikor valaki finoman megrázta a vállát.

„Elnézést Uram, hogy felébresztettem, de most bemehet, ha még szeretne” – mondta a titkárnő.

„Oh, köszönöm és igen még szeretnék bemenni” – motyogta Spike álmos hangon. Kopogtatott, majd meghallotta főnöke hangját.

„Gyere be, Spike. Hallottam, hogy a tegnap estéről szeretnél velem beszélni. Talán eszedbe jutott valami?”

„Nem. Még mindig nem emlékszem semmire sem a történtekből.”

„Akkor, miről szeretnél velem beszélni?”

„Arra szeretném Önt kérni, hogy engedjen ki az épületből.”

„Sajnálom, de az nem fog menni.”

„Miért nem? Megígérem, hogy semmi hülyeséget nem fogok tenni.”

„Ez nekem kevés. Ettől még nem leszek nyugodt, hogy nem fogunk további holttesteket találni a város különböző területein elszórva.”

„Hiszen mondtam már, hogy én nem öltem meg senkit sem” – tiltakozott hevesen Spike.

„Hát, akkor mivel magyarázod a két holttestet a laborban?”

„Ezért szeretnék kimenni, hogy válaszokat találjak. Ez az én életem, jobban mondva már csak fél életem, de senkinek sem olyan fontos, mit nekem. Saját magamért szeretném az igazamat és az ártatlanságomat bebizonyítani. Kérem, Asszonyom, engedjen ki ma éjjel.”

A főnökasszony először alapos és szúrós szemekkel végigmérte Spike-ot, majd így szólt – „Egy feltétellel.”

„És mi lenne az?” – kérdezte Spike reménykedve.

„Kapsz tőlünk egy csinos kis jeladót.”

„Mit? Minek? Hogy ismét állandó fejfájásom legyen, ha valakit meg akarok támadni?”

„Tessék?”

„Semmi. Felejtse el azt, amit épp az előbb mondtam. És hogy működik ez a jeladó?”

„A jeladó segítségével mindig be tudjuk mérni a helyzetedet, és azonnal riaszt bennünket, ha ember vért iszol.”

„És hol fogom viselni ezt a jeladót? Talán kapok hozzá egy csinos nyakörvet is?” – kérdezte Spike gúnyosan.

„Tehát elfogadod a feltételt?”

„Miért, van más választásom?”

„Akkor gyere, lemegyünk a laborba, felkeressük az orvost.”

*****

„Üdvözlöm, Asszonyom” – köszöntötte őket az orvos, amikor beléptek a laborba. – „Talán végezzek el egy újabb vérvizsgálatot a páciensünkön, hogy ismét mindent leellenőrizzünk?”

„Nem, egy jeladóra lenne szükségünk.”

„Ki akarja őt engedni, Asszonyom? Nem túl veszélyes ez?”

„De, és tudom, hogy veszélyes lehet. Ezért van szüksége, szükségünk a jeladóra, szeretném mindvégig szemmel tartani.”

„Értem, akkor menjük inkább hátra a megfigyelőterembe. Megyek előre, mutatom az utat.”

*****