1. Fejezte - II. rész

’Mi lehet ilyen fontos? 5 percen belül, de hát még napnyugta sincs, mégis mit tudnék ilyenkor tenni?’ – gondolta Spike, amikor álmosan helyére tette a kagylót, de 5 perc múlva már ott volt. A titkárnő halkan tudatta vele, hogy már várják, és nyugodtan bemehet.

„Asszonyom” – lépett be az irodába – „hivatott?”

„Igen, Spike. Szeretném megtudni, hogy hol voltál tegnap este.”

Először meglepetten kapta fel a fejét, még sohasem vonták kérdőre azért, hogy mit csinált és mit nem csinált a szabadidejében illetve, hogy hogyan végezte a munkáját. – „Először elmentem Nina-val sétálni, majd őrjáraton voltam. Miért?”

„Egyedül voltál?”

„Igen, mit mindig, mióta Buffy a testvérénél, Dawn-nál van Rómában.”

„Merre jártál pontosan?”

„Nem értem, miért olyan fontos ez?” – kérdezte Spike teljesen zavarodottan.

„Hol voltál pontosan? A teljes útvonal érdekel” – ismételte meg a kérdését a főnök szigorúan.

„Először a St. George temetőnél voltam, hogy oda eljussak a 21. és a 71. sugárúton kellet elhaladnom. Utána a legismertebb démonbárt kerestem fel a Screech Road-on, hogy információkat szerezzek, végül kerülővel jöttem vissza és így a Hill Road-on, a 17. sugárúton illetve a Monk téren jöttem keresztül. De miért?”

„Tegnap egy újabb vámpírtámadás történt.”

„Azt hiszem, hogy nem csak ez az egy történhetett tegnap este, hanem jóval több is, melyekről mi nem tudunk. Miért olyan fontos ez az egy?”

„Itt a jelentés a támadásról, olvasd el te is, de hangosan.”

„Rendben” – mondta Spike és kézébe vette a jelentést. – „Augusztus 21-én a hajnali órákban 21. sugárúton, St. George temető közelében lévő 109-es számú házban két holttestet találtak. A férfit brutális módon megkínozták és eltörték a gerincét, feleségét megerőszakolták. Mindkettőjük vámpírtámadás áldozata lett. Keressem meg a vámpírt?” – pillantott fel Spike.

„Olvasd tovább, van egy pontos személyleírás is a vámpírról.”

„Szemtanúk beszámolója szerint a vámpír kb. 175 cm magas, szőke hajú, fekete, hosszú bőrkabátot viselt” – olvasta Spike egyre elhalóbb hangon. – ’Ez a személyleírás akár az enyém is lehetne és ráadásul én is azon a környéken jártam. Ugye nem hiszi azt, hogy én tettem’ – gondolta magában Spike, majd hangosan folytatta - „Senkit sem öltem meg tegnap este, sőt évek óta nem öltem embert. Ugye nem gondolja azt, hogy…” – kezdte volna Spike a mondókáját, de mikor főnöke kérdő és csalódott pillantását észrevette elhallgatott. – „Ez csak egy vicc ugye?” – kérdezte teljesen leverten, majd az asszisztensre pillantott, de ő lehajtott fejjel csak a földet bámulta maga előtt. – „De nem én voltam” – fordult vissza kétségbeesetten a főnökéhez.

„Akkor biztos nincs ellenvetésed, ha elvégzünk egy vérvizsgálatot.”

„Micsoda?! Ez nevetséges” – nevetett fel Spike hisztérikusan. – „Higgyen nekem, nem öltem meg senkit sem. Ugye hisz nekem?” – kérdezte Spike kétségbeesetten. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy pont a saját főnöke nem hisz neki.

„Ha az egészhez semmi közöd, akkor a vérvizsgálattól sem kellene félned.”

„Ok” – bólintott Spike. Csak lenne már túl az egész megalázó procedúrán.

„Akkor essünk túl rajta” – mondta a főnöke és a telefonhoz lépett. –„Lili, kérem, hívja fel Dr. Heid-ot és mondja meg neki, hogy egy vérvizsgálatot kellene elvégeznie itt az irodámban. Ja igen, és mondja meg neki azt is, hogy a páciens egy vámpír.”

*****

10 perccel később kopogtattak az ajtón.

„Szabad!”

Az ajtóban egy testes, apró termetű férfi jelent meg. Majdnem teljesen kopasz volt, maradék pár szál haj a fején arra utalt, hogy valamikor sűrű fekete haja lehetett. Szemüvege az orrá csúszott és arcvonásai egy 40 – 45 év körüli férfiéra voltak jellemzők. Egy orvosi táskát tartott a kezében, melyet az irodában lévő dohányzó asztalra tett le. Megállt Spike előtt és vizsgálódva szemügyre vette, mikor hirtelen pislantott egyet, de szemhéja a megszokottól eltérően lentről felfelé mozgott. Spike kérdően pillantott főnökére.

„Ő a legjobb orvosunk, de mint te is észrevetted nem ember. De egy biztos, ő a legjobb.”

Az orvos a táskájához lépett és előkészítette a vérvizsgálathoz szükséges eszközeit: fecskendőt tűvel a végén, kémcsőt és egy kis üvegcsét színtelen folyadékkal. – „Kezdhetjük?” – kérdezte.

„Igen. Spike ülj le légy szíves” – kérte a főnök.

De ő nem mozdult, egy tapodtat sem.

„Spike, ülj le” – utasították őt, most már jóval szigorúbban – „és tégy mindent úgy, ahogy az orvos kéri.”

„Kérem a jobb kezét” – mondta az orvos, miután Spike végre hajlandó volt helyet foglalni az orvos előtt lévő székben. A doki egy szíjat tekert Spike felső karjára, majd megszorította; kézbe vette a fecskendőt és vénát keresve Spike bőre alá szúrta a tűt, majd vért szívott fel a fecskendőbe, és az egész művelet során mindvégig figyelmen kívül hagyta Spike fenyegető morgását. Felemelte a kémcsövet, fecskendezett bele a vérből egy keveset, majd adott hozzá az üvegcsében lévő folyadékból néhány cseppet – a keverék rögtön kékre változott.

„Ez emberi vér, Asszonyom” – mondta az orvos.

„Mi? Ez az egész egy hazugság, egy színjáték!” – pattant fel Spike a székből. – „Ez nem igaz. Valaki csak be akar mártani. Biztos, hogy az egész csak egy trükk!” – kiabálta.

„Megvizsgálom, hogy ez a vér megegyezik-e a laborban lévő holttestek vérével” – mondta halkan az orvos.

„Spike, ismered a cég nulla hiba stratégiáját?” – kérdezte a főnök.

„Mi? Nulla hiba stratégia?” – kiabálta hisztérikusan Spike.

„Igen. Ismered?”

„Természetesen. Ha valaki közülünk, a W&H csapatából ismét embert öl és ez bizonyítható, akkor halálbüntetés vár rá” – válaszolta Spike gondolkodás nélkül. – „Mit akar ez jelenteni?” – kérdezte, mikor végre rájött mondata értelmére. – „Akkor most le akar szúrni?”

„Nem, nem akarom ezt most rögtön megtenni. De egyet tudnod kell. Ha bárki más lenne most itt a helyedben, akkor gondolkodás nélkül végrehajtanám a kivégzést.”

„De hát én nem tettem semmit. Higgyen végre nekem! Nem öltem meg senkit sem! Nem tudom ezt, ami most itt történt megmagyarázni, de rá fogok jönni. Csak az estét kell megvárnom és…”

„Nem! Te itt maradsz, majd az embereim kiderítik, mi is történt valójában. Mindent újra alaposan megvizsgálnak, de te itt maradsz.”

„De nem tehe…” – próbált Spike tiltakozni.

„Semmi de. Itt maradsz. Nem hagyhatod el az épületet. Ha mégis megtennéd, akkor az embereim azonnal vadászhatnak rád. Itt az épületben szabadon mozoghatsz, de ez a két őr mindenhová elkísér majd.”

Csak most vette észre Spike az ajtóban álló két monstrumot, akiket a főnöke a jövendőbeli őreinek nevezett.

„Kérem, kísérjék Mr. Blank-et a szobájába.”

’Csak akkor nevez Mr. Blank-nek, ha mérges rám’ – futott át Spike agyán. – ’Akkor viszont mérges, nagyon mérges. De így esélyem sincs bebizonyítani az ártatlanságomat.’ – gondolta magában, de inkább nem szólt semmit. Szó nélkül elindult a lakása irányába őrei társaságában. – ’Szükségem lesz egy kis időre, hogy mindent újra alaposan átgondoljak.’