– Rendben van. Ebből elég volt. – Faith megrázta hullámos fürtjeit, mintha ezzel lerázna magáról mindent, minden korábbi apátiát, kétségbeesett tehetetlenséget. A szemében nem volt többé fájdalom, sem önmegvetés, pusztán színtiszta gyűlölet. – El akarom őt kapni. Meg fog fizetni mindezért. De először... – a Vadász nyelt egyet – nos, először tudni akarom, pontosan mi történt.

A Willow-t őrző Kennedy kivételével mindannyian, a megmaradt csapat tagjai, a földszinten ültek, és a vámpírtámadás utáni sebesüléseik ellátásával foglalatoskodtak. Mindannyian... Xander, Anya és Spike, ennyi maradt a csapatból, a legendás vámpír- és démonölőkből, a lefejezett, majd még tovább darabolt test darabjai. Egyikük sem nézett Faith-re, hiába tudták, hogy a lány csak a kéz volt, nem az akarat, képtelenek voltak megbocsátani neki, amit tett... megölni Buffyt, ez nem a megszokott gonosz-vagyok-bántani-akarlak-titeket volt, ez elképzelhetetlen volt, az élet Buffy nélkül irreálissá vált, és ha még ezen túl is léptek volna, ott volt Dawn, Dawn értelmetlen, erőszakos, korai halála, ez végképp sok volt a társaságnak. Faith szavai után csend lett, amit senki sem akart megtörni, túl friss volt még az élmény ahhoz, hogy bármelyikük képes lett volna beszámolót tartani a történtekről. Végül Spike törte meg a csendet.

– Semmire... úgy értem, tényleg egyáltalán semmire nem emlékszel? – kérdezte rekedt hangon a lánytól.

– Képek, benyomások, verekedés, vér, Buffy a földön, és arrébb nézek, Dawn bezúzott fejjel... ennyi. Mintha... olyan, mintha nem történt volna meg, mint egy zavaros álom, mint mikor be vagy rúgva, eszméletvesztésig iszol, és aztán nem érted, kinek az ágyában ébredsz, csak meztelen testek villannak be az éjszakáról. – Spike felvont szemöldökét és a többiek rosszalló-undorodó pillantását látva Faith megeresztett egy enyhe mosolyt, majd maró gúnnyal folytatta. – Ó, nem volt elég szalonképes a hasonlat? Gyerünk, Spike, ne kérdezz, válaszolj. Tudnom kell.

– Rendben. – Spike hátradőlt, ezzel kivonva arcát a lámpa fényköréből. – Két hete történt... Vadászni indultatok hármasban. Buffyt meggyőztük közös erővel, hogy Dawn-nak is veletek kell tartania, nem kislány többé, meg kell tanulnia megvédeni magát. Véres pokol, mit tettünk! Ha tudtam volna... Szegény kis prücsök... Már indulásnál elég furcsa voltál, olyan volt, mintha nem is hallottad volna a hozzád intézett szavakat, egyre csak a temető szót ismételgetted, meg valami mesét egy démonról, amit mindenképpen el kell intézni. Tőled nem tűnt furcsának a viselkedés, a Buffyra vetett utálkozó pillantásokat is betudtuk a szokásos féltékenységednek az igazi Vadászra...

Faith felhorkant, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát, tudni akarta, hogyan végződött, vagyis inkább hogyan kezdődött a rémálom, amiből képtelen volt felébredni.

– Mondani akartál valamit? – Spike gúnyos kérdésére csak megrázta a fejét. – Rendben. Tehát elindultatok hármasban, és a következő, amit hallottunk, Dawn halálra rémült sikolya volt. Mindannyian a temető felé indultunk, rohantunk, amennyire tudtunk, de rögtön láttuk, későn értünk oda... Dawn már vérbe fagyva feküdt egy ismeretlen férfi mellett.

– Állj! Milyen férfi? Ki volt az? Hogy került éjnek évasdján a temetőbe? Mit tudtatok meg róla?

– Fékezd a nyelved, hé! – A vámpír mérgesen ráncolta össze a szemöldökét. – A neve James Cole, az itteni Duplahusi Palotában dolgozott takarítóként, és ennyi. Semmi természetfeletti, semmi rémség, semmi vérben tocsogás... Ugorhatunk vagy érdekel az alsónadrágja színe is?

– De mit keresett ott ilyenkor? Ez... ez érdekes, de... Lényegtelen. Folytasd.
– Egyéb kívánság? Egy kis jeges tea, hogy lehűtsd magad? Bár én is szívesen hidegre tennélek, ha gondolod, csak egy szavadba kerül... Ehh, hagyjuk. Tehát, mikor odaértünk, ti még harcoltatok Buffyval, amikor hirtelen megjelent egy káprázat, valami nem valóságos, Joyce alakjában, Buffy odakapta a fejét, és akkor ütöttél te, ő a földön feküdt, és hiába... – a vámpír nyelt egyet – hiába vártuk, hogy felálljon. Ott feküdt, és kicsi volt, olyan nagyon kicsi. Fölötte álltál te, kicsit arrébb Joyce, aki nevetett. Régóta élek, sok mindent láttam, sok démonnal találkoztam már, de ez a nevetés... Mindent megfagyasztott maga körül. Aztán eltűnt a jelenés, és előrohant egy csapat vámpír, megfogtak téged, és eltűntek veled együtt, te pedig, mintha transzban lettél volna, a legcsekélyebb ellenállás nélkül tűrted. Mire eltéptem a tekintetem Buffy kifacsarodott, összetört testéről, mire mozdulhattam volna, mielőtt a vámpírokra vethettem volna magam, eltűntek, köddé váltak, még én sem tudtam követni őket, pedig a vámpírok bűzét mérföldekről megérzem. A fenébe is, elszúrtuk! Hát ennyi... Tudtuk, hogy ahhoz, hogy bármit is megtudjunk, téged kell visszahozni közénk, így ezt tettük. Itt vagy. És úgy látszik, hiába. Vagy sírdogálsz, mint egy öt éves, vagy közlöd, hogy nem emlékszel semmire... sokra mentünk veled, mondhatom. A vöröske tévedett, mikor azt hitte, minden bajra te leszel a gyógyír. Ami azt illeti, mióta itt vagy, minden csak rosszabb lett. Eddig volt egy erős boszorkányunk, most már nincs, és helyette nem kaptunk egy Vadászt, nem, csak egy nyavalygó senkit kaptunk, jó csere, mondhatom. Az egyetlen haszna a börtönbe tett kis kirándulásnak az volt, hogy megtudtuk, Angel-Angelus is benne van... vagy csak ő van benne. Mindenesetre egy ál-vadász nem lesz elég ahhoz, hogy...

– Elég! – A lány szava csattant a levegőben, még a Spike szavaira csendesen bólogató Xander is megállt bólogatás közben, s a lelkesen helyeslő Anya, az örök fecsegő is elhallgatott. – Meg fogjuk oldani. Most... most mindenki menjen, aludjon, és holnap összeülünk kitalálni, mit tehetünk Angel-Angelus, vagy valami még rosszabb ellen. És kitaláljuk, hogyan ébresszük fel Willow-t. A régi szép börtönből szökős időkből van néhány ismerősöm, aki esetleg segíthet...