Buffy lassan rója az éjszakai utcát. Minden éjjel ezt teszi. Azóta, hogy Angel elment. Mert bizony elment. Egy búcsúszó, egy kis magyarázkodás, vagy akár egy rövid szerelmes pillantás nélkül.

Pedig maradhatott volna. Túl voltak a végső harcon, megmenekült a világ, elpusztult a gonosz. Legalábbis nagy része. Még az átkot is sikerült legyőzni.

Minden tökéletes volt, életük – legalábbis Buffy élete – végéig élhettek volna boldogan együtt, de a vámpír valami apróság – a vadász emlékei szerint a fia – miatt hazatért Los Angelesbe. Immár fél éve.

Két hónapja érkezett a hír, hogy Angel „halott”. A cseppnyi gonoszság elérte őt egy kihegyezett karó képében.

Baráti vadászat, mikor is az egyik üldöző véletlenül a másik üldözővel végzett az áldozat helyett… Buffy azóta sem bocsátott meg Gunn-nak, holott tudja, hogy a férfi cseppet sem tehet a balesetről. Egy ideig a bosszúállást fontolgatta, de csakhamar rájött, hogy túl fásult lett ahhoz, hogy elinduljon, hogy ha mégis odaér: öljön.

A lelke elveszett valahol. Semminek sem tud örülni már. Csak „hivatalból” öli már az éjszaka lényeit, ha azok szembejönnek vele az utcán.

Amúgy kóborol. Ugyanazt az útvonalat járja be mindig. Azt, amin utoljára sétált Angellel.

Befordul a sarkon. Sietősléptek koppanását hallja maga mögött. Hátrafordul. Szép lassan, cseppet sem sietve. Nem érdekli, hogy ezen a pár másodpercen múlhat az élete. Egyáltalán nem is érdekli az élet.

- Buffy… - suttogja a férfi. A vadász nem ismeri fel. Se a suttogó hangját, se a sötétbe vesző alakját.

- Xander! Ha te vagy az, megmondtam ezerszer, hogy ne kövess! Nem érdekelsz! Se te, se Willow, de még Andrew, Giles, Faith és Dawn se!

- Buffy… - A férfi immár nem suttog. Hangja ismerős Buffynak, de nem meri beazonosítani. Túl fájó lenne utána csalódni. – Buffy… Én vagyok…

- Ki vagy te?

- Angel vagyok. – Közelebb lép a vadászhoz. – Úgy hiányoztál…

- Te meghaltál – morogja fáradtan, színtelen hangon a lány.

- Igen. De visszatértem. Hozzád.

- Nem! Ez megint csak egy álom.

- Neked próbáljam bebizonyítani, hogy vissza lehet térni a halálból?

- De nem mindből, és nem mindig. Kérlek, hagy ébredjek fel! Nem bírom ki megint, ha épp a csókod előtt kell visszatérnem a valóságba!

- Ez a valóság. – A vámpír közelebb lép a vadászhoz. Ajkaik egyre közelednek egymáshoz, és Buffy már-már számolja az ébredésig hátralévő másodperceket, centimétereket… de nem kel fel. A két ajak összeér, és jóleső melegséggel tölti el őt a vámpír csókja. Érzi, hogy alvó, elveszett lelkének egy darabja visszatér belé. Elmosolyodik. Először azóta, hogy szerelme annak idején elment.

- Hát mégis itt vagy – súgja. Angel ujjai közé fűzi a sajátjait. Sétálnak hajnalig. Időnként megállnak egy-egy sikátorban csókolózni, kölcsönösen esküket tesznek, hogy soha többé nem hagyják el egymást. Buffy mesél az elmúlt fél év nehézségeiről, Angel pedig a visszatéréséről.

Ahogy közeleg a hajnal, már egy-egy „teljes” lelket birtokolnak mindketten. A nap első sugarai vörösre festik az eget keleten, mikor befejezik a sétát.

- Buffy, most mennem kell.

- Kérlek, ne menj!

- Csak rövid időre. Este várni foglak. Ígérem. Sietnem kell… Felkel a nap.

- Mehetsz… Csak egy utolsó csókot adj, hogy tudjam, valós vagy, és nem csak álmodtalak!

Angel elmosolyodik. Buffy vágyakozva közelít felé mind jobban, már csak két milliméter, már csak egy…

A vadász felriad. Hamar rájön, hogy hol van. Némán könnyezve elhúzódik a barátja mellől. Tudja, hogy az álma büntetés, mert kihagyta az éjjeli sétát. Büntetés a lelkiismeretétől.

Kimászik az ágyból. Nézi a csendesen szuszogó Briant. Sötétbarna haj, barna szem, a haja, az alkata olyan, mint Angelé volt. De ő mégsem Angel.

Buffy az ágyhoz lép és végigsimít Brian arcán. Homlokon csókolja az egyéjszakás szeretőt, aki hónapok óta harcol érte…

- Brian… bocsáss meg, barátom…

A vadászt hamarosan elnyeli a pirkadat.

Brian, mikor később felébred, csak egy rövid levelet talál maga mellett szerelme helyén.

„Drága Brian! Bocsáss meg, de nem te vagy az én Angyalom. Buffy”