Délután minden erejét összeszedve se volt képes a tanulásra koncentrálni. Éppen le akart feküdni mikor megcsörrent a telefon és az anyukája közölte vele, hogy őt keresik.

-Hallo, tessék?- szólt bele a készülékbe.

-Gratulálok, de sajnos közölnöm kell veled, hogy attól, ha Gilest rám küldöd Lola még nem fog elmenni. EZ a baj veled Willow. Azt hiszed, hogy a sulival, a kötelességeim eszembe juttatásával majd megint az a lúzer leszek! Felejts el örökre! Érted! Kopj le rólam és lehetőleg, ne is ismerj meg a suliban, se az utcán- Willow mire egyetlen szót is szólhatott volna a vonal már megszakadt, csak a telefon egyenlő időközönként felbúgó hangja jelezte, hogy Buffy lecsapta a telefont, miután olyan sértéseket vágott Willow fejéhez, amelyek majdhogynem több ezer darabra szakították Willow szívét. Újabb álmatlan éjszaka következett el életében. Reggel kikelve az ágyból már úgy kelt fel, hogy semmi jót nem várt attól a naptól. Legszívesebben láthatatlan szeretett volna lenni az egész világ számára. Az iskolában is úgy viselkedett, akár a nagy semmi: szótlanul figyelt és jegyzetelt.

Már kongott az iskola az ürességtől, de Willow még mindig ott volt. A mosdóban állt a tükör előtt és nézte vörös, kisírt szemeit.

-MIÉRT? MIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRT?- ordított bele a tükörképébe, ahogy csak kifért a torkán. Újra erőt vett rajta a sírás. A tehetetlenségből fakadó düh eluralkodott rajta, és millió keserű könny képében szabadult ki a lelkéből. Legszívesebben kifutott volna a világból miközben mindenkire ráordított volna, hogy az egész világ egy nagy hazugság és jobban tenné ha felakasztaná magát. Egyre csak zihált a feltörő és véget nem érő zokogástól. Szerette volna a tükröt szétzúzni puszta kézzel, hogy legalább ne lássa magát, hogy milyen szerencsétlen, de már ehhez se volt ereje. Remegő lábai feladták a szolgálatot. A sírás és a belső lelki hiszti kiszívta az összes erejét. Összerogyott és a falnak dőlve, lábait magához szorítva, kezével átkarolva szipogott tovább, hagyva, hogy a mosdó mocska átáztassa ruháját.