Az emberek nem törődnek a másikkal. Csakis mi törődunk egymással. Vagyis törődtunk egymással. Itt ülök az ágyamon és várom a csodát. Várom, hogy mindenki megint itt legyen, mint régen. De már nem jönnek vissza, tudom. A harc után elváltak útjaink és én itt  maradtam, egy kisvárosban, egy olyan helyen amit alig ismerek. Nem Sunnydale. Nem. Az a város  már a múlté. Még Dawn is itt hagyott. Elment willow-ékkal, hogy boszorkány lehessen. Xander pedig Andrew-ra vigyáz, de New Yoek-ban. Giles vissza ment angliába. Már egy éve, hogy Spike meghalt, már egy éve egyedül vagyok. Csak egyvalami nem változott. Sunnydale. Én újra itt lakom. Sunnydale az ottonom és valami csoda folytán feltámadt poraiból és újra itt vagyok. De mi ez? Csöngedtek? Lemegyek a lépcsőn és ajtót nyitok. Willow? Dawn? Xander és Giles? Nem. Csak a pizzás. Talán nincs már remény. Talán örökre magam maradok. Én a vadász  egyedül. Ettől féltem mindig is. Hogy egyedül maradok és már senki nincs velem. Talán így a legjobb, de ha nem? Ha van más megoldás? Ha csak nem tudják, hogy mi történt. Bár biztos, hogy már elfelejtették, hogy élek, hogy létezem. Ez a sorsom. A feledés és a csendes elmúlás.