Itt ülök az ágyamon, ölemben Willow laptopja, és velem szemben Spike. Féloldalra dönti a fejét, ajkán szexi kis mosoly játszik, és a szemei... De nem! Nem gondolhatok a szemeire. Nem ül itt. Nincs velem. Nincs. Egyszerűen kilépett a nemlétbe, és én hagytam. Istenem, Spike, hogy tehetted? És én hogy tehettem? Hagytalak meghalni, hagytam, hogy feláldozd magad a világért... Nem, ez hazugság, nem volt szó a világról, csak rólam. A világot jelentettem neked, és te is nekem, Spike, én... szeretlek. Azt mondtad, én vagyok a nagy Ő, én tiltakoztam, mert még akkor is képtelen voltam belátni, hogy mennyire hozzád tartozom – és te hozzám.

Ülök az ágyamon, ölemben Willow laptopja, és te nem vagy. Ilyenkor, mikor lemegy a nap, és a temetői őrjáratra készülök, mindig erősebben érzem az űrt, ami a szívem helyén van. És gondolkozom, analizálom a lehetőségeket, más sem jár a fejemben, csak a sok "mi lett volna, ha"... Mikor Willék visszahoztak a halálból, azt mondtad, minden éjjel megmentettél azután, hogy meghaltam. Akkor ezt értelmetlennek tartottam, de most, ó igen, most én is minden éjjel megmentelek, máshogy csinálom, nem adom oda a medált, elküldelek Angellel, a másik férfival, akit szerettem, mindegy, mit, de másként teszem... Persze nevetséges vagyok. Buffy, a világ megmentője, képtelen arra, hogy megmentse a szerelmét... Angelt megöltem egyszer, és téged is a halálba küldtelek. Ha én nem vagyok, még mindig élnél, Spike, szerelmem! És én is élnék. Mert élhet-e ember a szíve nélkül? Én is csupán árnyék vagyok, árnyéka az egykori Vadásznak. Nincs rám szüksége senkinek. Dawn már felnőtt, hiába próbálom mindentől óvni, nem áltathatom magam, nem gyerek többé, akinek féltő gondoskodásra van szüksége. Willow-nak ott van Kennedy, Xander pedig teljesen magába fordult, mióta elvesztette Anyát. Faith és Robin sem szorul rám, és mióta nem én vagyok az egyedüli vadász, a világnak sincs rám szüksége. Neked volt rám szükséged, és te meghaltál. Megöltelek.

Megannyi emlék jut eszembe... Mikor először megcsókoltalak, miután Glory elbánt veled, és az első igazi csók, miután nem hagytad, hogy elégessen a tánc heve... Giles elutazása után is te álltál mellettem... Honnan tudtad mindig, mikor vagyok egyedül? Mindig ott voltál, ha szükségem volt rád. Mindig. És mit tettem én? Elfogadtam a szerelmedet, vagy visszautasítottam, ahogy épp akartam... Hidd el, Spike, nem tudtam még, hogy szeretlek. Akkor sem tudtam, mikor elhagytalak, még nem a szívem, csak a lelkiismeretem tiltakozott az ellen, amit veled tettem. Akkor kezdtem valamit sejteni, mikor Xanderék esküvőjén megláttalak azzal a lánnyal, de nem akartam beismerni magamnak sem, hogy féltékeny vagyok. Azt hittem, csak az fáj, hogy utánam ilyen hamar találtál valaki mást. A büszkeségemen éreztem sebet, pedig a szívemen ejtettél... A végén, mindennek a végén már tudtam, hogy szeretlek, hogy kellesz nekem, hogy te vagy a szívem, a lelkem, az életem, hogy éppoly természetesen tartozol hozzám, mint a fához a törzse, a virághoz a szirma, mint a földhöz az ég. Miért mondtad, hogy nem igaz? Igaz volt, igazabb, mint bármi az életemben. Miért nem hittél nekem? Sokat gondolkoztam ezen is. Talán ha hittél volna nekem, nem tudtad volna meghozni az áldozatot, és talán mind halottak lennénk... De veled lennék, Spike, együtt lennénk! Annyira hiányzol... Hiányzik a hangod, az illatod, az érintésed, a mosolyod, a közelséged, minden... De nem gondolhatok rád... Mennem kell őrjáratozni.