Kimondani szépen,

Mást nem is kell tenni.

Öltöztetnek most a lányok,

Fogadalmam mondom éppen,

Most már csak a papra várok.

Fogadalmam újra mondom,

Ismétlem már csak magamat,

Századszor a mai napon.

Változtatok még egy-két szót,

Tara rendben végighallgat,

Nem hallott még ő hasonlót.

Várok, csak várok,

Elindulok végül,

Semmi indokkal vissza nem fordulok.

Már majdnem odaérek,

Minden megszépül,

Boldogító igennel, csak a rossz ér véget.

Meghallom azután,

S rájövök én is,

Így volna talán…

Gondolhattam volna,

Hisz férfi vagy mégis,

Benned sem bízhattam.

Jött néhány kifogás.

„Az én hibám” mondtad.

Legyen megbocsátás.

Eloldalaztál, csendben megint csak,

Legjobban az fáj: mindig is tudtad!

Tudtad, mi ez nekem, meg mégse gondoltad.

Egy szó lett volna, csupán csak ennyi:

„IGEN, Anyanka. Hozzád fogok menni.”