Felnéztem az égre, s rabul ejtett amit láttam. A végtelen sötétség, a kifürkészhetetlen. Tudod h. ott van de a végét nem látod, akárcsak a lelkemre borult gyász fátyola . Fekete illata megcsapja arcom, s én érzem a fojtó félelmet mit szívemben kelt. Nem szabadulhatok! Várom hogy eltűnjön vagy csak ritkuljon a köd. De úgy érzem örökre marad. S lelkem mélyén egyedül vagyok. Barátaim körül vesznek, de a Te hiányod oly mértéktelen , oly kirívó számomra mint egy zöldellő erdő madár hangja nélkül…

Egyedül hagytál a néma erdőben.

Egy könnycsepp csordul le arcomon, mintha tudná ez a jel számomra: nem tehetem, nem sírhatok! Letörlöm könyörtelenül. Még egy pillantást vetek a végtelen égre, megfordulok s mint szolga a magparancsolt útján,  engedelmesen megyek vissza a zsúfolt terembe. Mosolyt erőltetek arcomra és tovább kínálom a vendégeket mint aki csak a másik tál süteményért vonult el. Csak én tudom milyen fájdalom itt lenni, s azokat látni kik összetartoznak s kacagnak. Elkeseredetten, vágyakozva nézem azokat kik a boldogságban fürdenek, de tudom az örök apályban nekem nem jut a boldogság vizéből.