A férfi megállt a fal tetején. Sötét ruhájával szinte beleolvadt az éjszakába. Bőre sötét volt, valami sötét massza borította, csak egy helyen villant elő a bőr a nyakán szinte fehéren: egy amulettszerű medál mellett.

A férfi meghúzta az övet a derekán és karabinert kapcsolt rá, aztán leereszkedett a belső udvarra. Futni kezdett. Gyors volt és halk. Sem a lépteit, sem a lélegzetét nem lehetett hallani. Az épület sarkánál megállt és behúzódott a fal bemélyedésébe. Az őr lépései egyre hangosodó dübörgésként vágott az éjszaka csendjébe. A férfi átkozódó szavakat mormolt és még inkább nekinyomta a hátát a falnak. Az őr megérkezett. A férfi előlépett és elmosolyodott.

- Jó estét! Mi újság a hármas szektorban? – az őr hangos ordítással menekült el. A férfi elmosolyodott. Halk horkanással visszanyerte emberi arcát. Az őröktől már nem kellett tartania. Biztos volt benne, hogy a többiek nem hisznek majd ennek, ez pedig ma már semmiképpen nem mer kijönni a szabadba. Idekint senki nem fog az útjába állni. Sőt, talán mindenki az őrült vámpírtörténetet hallgatja. Végül is ki lenne olyan hülye, hogy be mer ide jönni éjszaka. Ez egy „szigorúan őrzött börtön”.

            A kapuhoz ért. Persze, dupla fal… Nem mintha ha valaki átjutott az egyiken, azt bármiben is gátolná a másik… Vállatvont. Felnézet a fal tetejére. Kb. 4 méter lehetett. Lendületet vett és átugrott felette. Magán az épületen könnyen nyílt a kapu és őrök sem voltak sehol. A férfi elcsodálkozott. Ez már túlontúl könnyűnek tűnt. Szinte észrevétlenül bejutni egy börtönbe, ahol többszörös gyilkosok is ülik a büntetésüket. Újra vállat vont, nem zavarta különösebben, hogy nem kell őrökkel verekednie. A folyosó két oldalán cellák voltak, de ő csak ment tovább. A két őrt, akivel találkozott leütötte, mielőtt megszólalhattak volna. A 245-ös ajtó előtt megállt. Fülét az ajtóra tapasztotta.

            - Spike! - visszhangzott a fejében. – Kihoztad már?

            - Nem. Szia Willow… Mi van, ha tényleg megőrült? Nem kéne mégis itthagyni?

            - Nem őrült meg!
            - Will… a „Börtön ablakába…” kezdetű dalt énekli fennhangon.

            - Nem számít. Spike! A te dolgod, hogy kihozd. Amíg a vadász odabenn van… Szükségünk van rá.
            - Pokolba a vadászokkal! – morogta a vámpír. Persze ő is tudta, hogy Faith nem maradhat odabent. De amit tett, azt nem tudta megbocsátani. Nem az volt a baj, hogy megölt 3 embert, ez Spikenak semmiség volt. De Buffy gyilkosának nem bocsáthatott meg. Ő találta meg a 3 vérbefagyott alakot. Buffyt, a húgát és egy ismeretlen férfit. Nem bírta elhinni. Az ő vadásza visszahozhatatlanul halott. Megfogadta, hogy bosszút áll a gyilkoson…Most pedig pont őt akarja kihozni.

             A cella ajtaja nyitva volt. A vámpírvadász a sarokban ült és énekelt. Aztán felnézett. Az ajtó bezárult. Odakint az őrök álltak. A sikító arca démonivá vált.

            - Véres pokol! Csapda!

            - Az bizony.- biccentett az őr. – Tudtuk, hogy valaki eljön érte. Nem engedhetjük ki a vadászt. – egy másik őrhöz fordult. – Szólj a főnöknek, hogy megvan Spike is.
            - A főnöknek? – szólt közbe a vámpír.
            - Igen. Jól ismered őt… Angelust! – Faith a név hallatán felsikoltott és elájult.