Tudom, hogy meghalok mostmár igen hamar

Fiam itt ül, ahol a lábam van,

S én osztom bánatom egy ősrégi dalban.

Dalolok neki, örömről, tavaszról,

Mert ha meghalok, ő elveszett akkor.

Minden örömöm, bánatom a dalban,

Csak észre ne vegye, szinte már meghaltam.

De hiába minden, a dal köhögést szül,

S vér jön fölfelé vénecske tüdőmből.

A zsebkendőt, mit számhoz felemeltem,

Most már egészen átitatja vérem.

Fiamra pillantok, a szemébe nézek,

Aggódó szemében vágyódást érzek.

Elteszem a kendőt „Anyám, minden rendbe?”

Választ nem várva borul a keblemre.

Hangosan zokogva ölel magához,

Kevés ember ragaszkodik így az anyjához.

Átölelve őt és lágyan ringatva,

Belekezdek újra abba az 1 dalba.

Ma is eljön hozzá az a fekete lány,

Honnan ismerte meg? Ez az örök talány.

Minden esetre, nagyon jól megvannak,

Remélem halálom után is együtt maradnak.

Most is együtt ücsörögnek,

Csak táncolnak, beszélgetnek,

Bemegyek hozzájuk, viszek süteményt,

Megkínálom őket, a lányt is szegényt.

Hozzám lép a fiam, s átölel,

Tán tudja már ő is, hogy menni kell?

De nem csak ölel, megharap,

Nyakamba marnak a hegyes fogak.

Számban itt van forró lüktető vére

Érzem, hogy elszáll belőlem a lélek.

Szánalmas kis patkány az én Williamem,