Pár óra múlva felébredtem. Körülöttem mindenhol hallottak voltak és minden csupa vér volt. Tovább kúsztam a hideg  havon. A látvány szörnyű volt. Leszenvedtem magam a hegyről. Azóta átkozom Istent, hogy életben hagyott. A következő jó pár évet kocsmákban töltöttem részegen. Kitudja miért mindig hölgyek támadtak rám különös fadarabokkal és ezért kéntelen volt végezni velük. Az arcom egy órát sem öregedett , csak a fájdalom és az üresség lett nagy a szememben. Aztán kitört  a II. Világháború. Behívtak, de én nem mentem harcolni. Tudtam milyen szörnyű. Csak múltak az évek. Szinte mindent elfelejtettem. Kivéve egy dalt amit mindig egy fa tetején a széllel szemben énekeltem gyerek koromban. Az emberek változtak a világ is változott ,de én csak álltam a nagyvilág előtt és féltem ,hogy valami nagy baj lesz. Sok helyen jártam a világban. Láttam Angliát , láttam a királyt akiért majdnem meghaltam. Bár már csak az utódja volt. Az a király már régen meghalt. Bezzeg én olyan voltam ,mint egy kő amelyik meg akadt a patakban. Állandó székhelyem Amerikában volt, de láttam a piramisokat is. Minden hová elmentem, hogy megtaláljam a halálom kulcsát. De tudtam, hogy a választ a szél hozza meg. Egy napon a fadarabos hölgyek bekerítettek, de csak egy volt közülük igazán erős.

-Most meghalsz mocskos vámpír! - Üvöltötte rám az egyik. "Vámpír?" kérdeztem vissza magamban és hirtelen megállt velem a világ. Összekapcsoltam az eseményeket. A hegyen egy vámpír harapott meg! Kicsavartam a lány kezéből a fadarabot és szíven szúrtam magam vele. Abban a pillanatban szétporladtam, mint anno az életem.