Langyos esti szél fújt a temetőben. Buffy és Kennedy a sírok közt sétált. A vadászat pangott, de hát ennyi vadász mellett ez természetesnek hatott. Buffyék hangokat hallottak, melyeknek jól kivehető forrása Andrew volt.

- Jól jegyezzétek meg, a k-karó a barátotok és n-ne féljetek használni!

- Hát igen, ez így igaz, de Spike szájából ez valahogy meggyőzőbb volt. Talán, mert Ő komolyan gondolta és nem dadogta el a felét. – mondta Kennedy vigyorogva és Buffyra nézett.

Csak a lány arcára nézve jött rá, mit is mondott. Spike neve mostanában tabunak számított Buffy hallótávolságán belül. Buffy a név hallatán láthatóan elszomorodott.

-         Jaj, bocsáss meg Buffy, én csak… teljesen kiment a fejemből …. tényleg nagyon sajnálom.

-         Nem, nincs semmi baj, ideje lesz, hogy megszokjam a dolgot, nem tehetem örökre tabuvá a nevét.

Buffy valószínűleg folytatta volna, de a hirtelen támadt zajban el is felejtette befejezni, amit akart és inkább a mellettük kibontakozni készülő jelenetre figyelt. Egy-egy lány megfogta Andrew két kezét és a lábait, majd elindult vele a legközelebbi fához. A hangzavart természetesen Andrew „Ne, Segítség! Valaki segítsen már!” kiáltásai okozták. De persze senki sem segített. A furcsa menet elért a fához. Minkét lány jóval erősebb volt Andrew-nál, így míg az egyikük felmászott a fa lombja közé, addig másikuk lefogta Andrew-t, majd feladta a fán ülő társának (Andrew szívszorítóan nyöszörgött), aki szépen felültett a fa egyik ágára, majd lemászott, magára hagyva a kocsonyaként remegő fiút. Andrew már egész gyorsan magához tért, röpke három perc alatt, ami nála rekordnak számított és elkezdte keresni a három napja ledobált ágakat, amire leugorhat és végre mehet haza. Már vagy két hónapja laktak itt és ez a jelenet minden harmadik nap megismétlődött. Egy nap míg összeszedi magát, egy míg tűri a sok vadász és harmadnap jöhet a fára rakás. De hát ez van, ha az ember gyáva nyúl, de ennek ellenére a Tanács pont őt szemeli ki az összes potenciális vadász figyelőjének. Végre meglátta az általa kijelölt útvonalat, és ahogy szokta: egy hatalmasat zuhant az erre odakészített ágakra és mohacsomókra. Nagy nehezen feltápászkodott, végigtapogatta a fájó tagjait és leporolta magát – a vadászok hahotájától kísérve.

- Re-rendben. Akkor a m-mai órának vége, m-menjetek v-vadászni! – Majd lógó orral elindult Buffyék felé. Amint oda ért a két vigyorgó lány közre fogta, és elindultak a hajójuk felé.

- Ez nem mehet így tovább! Én vagyok a figyelőjük, rám kéne hallgatniuk!

- Talán ha nem Spike mondatát ismételgetnéd, és néha megnézhetnéd őket vadászat közben, esetleg lemérhetnéd milyen gyorsan futnak. – Andrew meglepődve pillantott Buffyra. Utoljára a Sunny-dale helyén lévő kráter mellett hallotta tőle Spike nevét. Már majdnem rákérdezett, de végül csak annyit mondott:

- Köszi, e-ez eszembe sem jutott. - Végül elérték a motorcsónakot. Kennedy szállt be először, az egész csapatból egyedül ő tudta vezetni. A többiek is beszálltak, majd a motorcsónak megindult Velence városa felé. Az úton csend volt, Andrew Buffy mondatán rágódott, Kennedy az út hosszúságát átkozta, míg Buffy gondolatai, mint általában amikor csendben volt, Spike körül forogtak. Buffy eddig csak kétszer érzett ilyen, Mérhetetlen fájdalmat: Amikor Angel, és amikor az anyja, Joyce meghalt.

Buffy csak Kennedy kiáltására ocsúdott fel a gondolkodásból:

- Ez az! Végre itthon vagyunk! - Kennedy leparkolt az alsó szinten lakók motorcsónakjai közé, és elkezdett felfelé mászni a létrán. Ez is Velence előnyei közé tartozott: mindenkinek megvolt a saját parkolóhelye.  Amint beléptek az ajtón, ínycsiklandó illatot éreztek. Bár, ez mostanában minden este így volt. Willow, az újdonsült istennő, nemrég kezdett ráérezni jócskán megnőtt erejére, amit könnyűszerrel kordában tudott tartani. Ahogy Buffy becsukta maguk mögött az ajtót, a lakás másik, utcára nyíló bejáratán Xander robbant be.

- Ez eddigi életem második legrosszabb melója! - azzal a lányok vigyorgásától kísérve elkezdte ledobálni magáról a gondolások egyenruháját.   

- Miért, mi történt? – kérdezte meg végül Buffy, nem bírva magával a kíváncsiságtól.

- Összesen négy fuvarom volt egész nap! És még egy kicsi borravalót sem adtak! Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, a parton egy kislány, amikor meglátott elkezdett kiabálni, (Xander csak azért értette, hogy mit kiabál a kislány, mert Willow mindannyiukra úgy nevezett szótár varázslatot szórt, így mindannyian tudták az épp használt nyelvet, úgyhogy bármilyen nyelven tudtak beszélni folyékonyan, és értettek mindent, ami elhangzott körülöttük.), hogy segítség, egy kalóz, anya, ments meg, egy kalóz, segítség! - Erre egy hatalmas nevetés hullám indult el, amibe minden lány a lakásban bekapcsolódott.

- Nem tudom ebben mi olyan vicces! – mondta Xander, azzal sértődötten elvonult a fiúháló felé.

A többiek újdonsült jókedvvel ültek asztalhoz. Nemsokára Xander is csatlakozott hozzájuk, kissé morgolódva, de legalább már rendes ruhában. A vacsora végeztével Xander hangot adott afeletti megrökönyödésének, hogy miért néznek kalóznak a gyerekek minden félszeműt. Ezután már derültségben telt el az este hátralevő része, és Xander is visszatér szokásos, vicces stílusához, és vigyorogva hallgatta a lányok arról szóló vitáját, hogy milyen színű vagy mintájú üvegszemet kellett volna rendelni az egyszerű barna helyett.

-  Szerintem a sárga jól állt volna…

- Ugyan, inkább fekete kellett volna, olyan, amiben nem látszik, hogy hol kezdődik a szembogarad, az olyan túlvilági lett volna…

- Ha már túlvilági, akkor legalább vörös, vagy olyan x-es, amilyen a csuklyások szeme volt…

- Ha fekete mintás, akkor legalább spirálos…

- De ha vörös, akkor az, amin tűz minta volt… Vagy amin célkereszt… 

- És a jég kék? De nekem a fekete-fehérek közül az tetszett, ami olyan jing-jangos volt…

- Ó, ugyan lányok - rázta meg a fejét Xander – én mindig is zöld lóherés szemet akartam, hogy legyen végre szerencsém… - a vita még folytatódott egy darabig. Végül, hajnali három körül elindult a csata a melegvízért. Öt órára már mindenki aludt, mint a bunda.