Buffy álmatlanul forgolódott az ágyában. Spike szavai jártak a fejében, valami chipről beszélt, meg nagyon homályos történetekről, valami katonai szervezetről, bár ebben sem volt biztos...A vámpír teljes mértékben bolond, még hogy chip! Még hogy initiativa! Kész röhej. Egyeltalán honnan vesz ilyeneket??? Bár valószínűleg több 100 éves, így volt ideje hülyeségeken gondolkodni. Miután egyre többet futottak össze úgymond véletlenül, Buffyt tényleg kezdte érdekelni Spike. Így elment abba a könyvesboltba, ahonnan múltkor is rendelt, és beszerzett valami nagy vámpírokról szóló könyvet. Elég idiótának érezte magát, Mr. Giles meghökkent mikor előállt a kéréssel, bár olyasmiket mondott, hogy egy egyetemi tanulmányhoz kell, de volt valami a férfi tekintetében, ami elgondolkodtatta Buffyt. Megkapta a könyvet, de csak kölcsönbe, mert Mr. Giles saját gyűjteményéből való volt, majd egy köszönést elrebegve gyorsan eltűnt.

Kis keresgélés után meg is találta, amit keresett. Rögtön Angelus után következett Spike, az az William the Bloody. A történetük egy ponton összefonódott, és Buffyt egyre jobban kezdte érdekelni a dolog. Csodálta is, hogy Angel sosem mesélt Spike-ról.

Oh, Angel…még mindig sokat gondolt rá...mióta elment, de erre nem is akart emlékezni, sosem fognak újra találkozni, nem is akarja, egyeltalán nem. Legalább is, az esze ezt mondta, pontosabban...igazából vicces, de...mintha szó szerint ezt mondta volna:  "Angel hatalmas fájdalmat okozott, te is azt okoztál neki, nem lehettek egymáséi, a világ sorsa tőletek függ.Sosem hívhatod fel, sosem léphetsz vele kapcsolatba." Mint egy betanult szöveg, mintha az Angel szó egy kapcsoló lett volna, ami elindítja ezt a szalagot. "Angel hatalmas fájdalmat okozott,...stb stb"  "..nem lehettek egymáséi,...stb stb"  "sosem léphetsz vele kapcsolatba,...stb stb"

Buffy megrázta a fejét és tovább lapozgatta a könyvet,majd becsukta és korán lefeküdt aludni. Ma nem volt kedve vadászni. Előfordult ez néha, ilyenkor csak feküdt és gondolkodott, eszébe jutottak régi emlékek, szavak, Wesley, amint magához öleli és sírástól fojtott hangon mondja, mennyire féltette. Wesleyvel afféle apa-lánya kapcsolatuk volt, bár sosem mondták ki, de ezt érezték. Igen. Rá számíthatott mindig, míg el nem küldte a tanács, túlságosan megszerette. Buffy nem volt egy érzelgős típus, de mindig elérzékenyült, ha rá gondolt, apja helyett apja volt. Az egyetlen furcsaság a dologban az volt, hogy ha visszagondolt ezekre a régi emlékekre, Wesley arca olyan homályos volt, szinte kivehetetlen. Érezte az ölelést, felidézte a megnyugtató hangját, de az arca...az arca mindig homályban maradt. Egyszer elmesélte ezt Dawn-nak, aki egy hatalmas badarságot mondott megjegyzésként, Buffy mégse tudta elfeledni: "Homályos...értem. Akkor bárki más is lehetett volna, tudod, mint egy puzzle, minden a helyén van, kivéve az arca, azt kicserélheted bárkiére." Aztán persze nevettek rajta, és témát váltottak, nem szerettek érzelegni, idézgetni fájdalmas emlékeket, amikből bőven kijutott nekik.