-          Xander! Ne szórakozz! Hanyadszorra fújod már fel azt a lufit?! Spike! Hol a fenyő? Hol vannak a díszek? Hol van Dawn? – Buffy gyöngyöző homlokkal állt az előszobában. Fejét ide-oda kapkodta.

-          Dawn vásárolni ment. – szólalt meg az egyik fotel. Két láb lógott ki alóla. – Azt mondta még nincs meg pár ajándéka. Például neked nem tud mit venni.

-          Igen. – erősítette meg az ajtóban álló, nyögdécselő zöld tüsketömeg (a befele nyomuló fenyőfa). – De ez mindig így van. A prücsök mindig mindent az utolsó pillanatra hagy. Sosem végez időben.
Egy erőteljes lökés és a fa már benn is van. Spike színlelt lihegéssel folytatja. – Így volt tavaly és azelőtt és… Buffy?
Spike zavartan elhallgatott. Sehol nem látta a vadászt. Aggódva nézett körbe. Aztán felderült, ahogy meglátta a szőke tincseket – a fa alól kilógni. Lesegítette róla a fát.

-          Spike! Mit művelsz, te…

-          Véres pokol, ne haragudj, Buffy! De különben is a te hibád! TE kérted, hogy nagy fa legyen!

-          Átkozott vámpír! Persze, hogy nagy fa kell! Ez lesz az első, hogy újra Willow val és Giles-szal karácsonyozunk! A karácsony a szeretetről kell, hogy szóljon…

-          Nem az ajándékról? – kérdezett bele Anya.

-          NEM! Nem az ajándékról! Szeretet! Béke! Család! A karácsonynak a békéről, a családról, a szeretetről…

-          Öhm… Buffy! – Xander kimászott a fotel alól.

-          Mi van? – kérdezte a vadász zavartan. Egy ilyen szónoklatba vétek volt beleszólni.

-          Azt akarja mondani, hogy megint szónokolsz és őt ez idegesíti. Legszívesebben befogná kis lepcses szádat. – mondta Anya mosolyogva.

-          Én nem szónoklok, csak a karácsony…. Miért nincs még a helyén a fa? Hol vannak a díszek? Sosem végzünk! Miért nem jöttetek előbb! Már sötét van! Spike… - lemondón sóhajtott. Még mindig mindenki őt nézte.  Aztán végül kiszabadult a szorult helyzetéből. Megérkezett Willow.

* * *

Az asztal körül ültek. Réges régi történeteket mesélgettek egymásnak, és szinte szóról szóra elmesélték Willownak, mi történt, míg ő távol volt. Sokat nevetgéltek. A vacsorát már rég befejezték, most Buffy süteményét eszegették. Willow ugyan eleinte csak távolról nézegette a kókuszos izémicsodát, de amikor látta, hogy a tapasztaltabb többiek (akik már több karácsonyon ettek Buffy sütijeiből) mohón rávetik magukat, ő is megkóstolta. Buffy ragyogott, ahogy dicsérték. Végül Spike zavarta meg az idilt.
- Hol van az öreg?
- Tényleg! Hol van Giles? – nézett fel Xander süteménydarabokat köpködve.
- Talán történt vele valami… - tört elő Buffyból a szakmai ártalom.
- Ne már! – nyafogott Anya. – Akkor hogy mutatom meg neki, hogy mennyit kerestem?! Pedig eladtam…
- Anya! Bizonyára csak lekéste a repülőjét.
- Igen, biztos. Akkor várjunk még.
- Sosem fogunk ajándékozni. – Sóhajtott fel Dawn. – Mesélj valamit te is Willow! Milyenek ott a lányok?
- Oh… a lányok? – rezzent fel Willow elmélkedéséből.
- Nem ismerkedtél meg senkivel? – kérdezte Spike.
- Igazából alig néhány órája szakítottam… Braddel…
- Brad? Az nem férfinév? – kérdezte óvatosan Dawn.
- De bizony! – vágta rá Anya. – Egyszer még bosszúálló koromban találkoztam egy Brad nevű férfival. Csak aztán őt megette egy démoni húsevő…
- ANYA!
- … növény… Öööööö…. Mi van Braddel? Férfi?
- Ő izé….szóval ő… én csak…
Ez a nap úgy lett tervezve – talán a felsőbb erők által – hogy senkinek se kelljen befejeznie a magyarázkodást. Megérkezett ugyanis Giles. Egyenesen az asztalra, az ablakon keresztül. A Dawn sikolyával egyidőben felcikázó villám egy hatalmas, démoni külsejű lény körvonalát fedte fel a bentiek előtt.
Spike az ablakhoz ugrott és kinézett. De semmit sem látott. Csak a kertben álló fákat, a magas kerítést és a derült, csillagos eget.