Részlet Angel naplóbejegyzéséből

2003. június idusa

Nem tudom mi lesz most igazából. Buffyn és a medálon áll vagy bukik a dolog. De ha az Első győz….NEM! Ilyenre még csak ne is gondoljak! Itt ülök tehetetlenül egy székben, miközben Buffy lehet, hogy haldoklik. Ez….megyek. Hasznossá teszem magam és segítek Frednek pakolni.

….(később)….

Felkavaró élményben volt részem nemrég. Amilyen ügyes vagyok, sikerült pakolás közben egy egész doboz vacak keresztet kiborítanom. Magamban dühöngve nézegettem, ahogy Fred egyenként rakosgatja őket vissza a papírládába. Viszont megakadt a tekintetem egy tenyérnyi nagyságú ezüst darabon. Távolabb csúszott a többitől, nem messze álltam meg tőle. Lassú léptekkel közelítettem felé. Nem akartam hinni a szememnek, mikor tudatosult bennem, hogy valóban azt látom, amit hittem. Leguggoltam, hogy felvegyem az ezüstláncra fűzött ékszert. Félúton megállt a kezem. Becsukott szemhéjamon egy régi emlékkép forgott le, akár egy mozifilm. Egy szeleburdi, életvidám tinédzser közeledett felém. Szeme pajkosan ragyogott, gyermeki ajkait a sajátomra kívántam. Nyakában ott lógott a lánc, rajta a számára életmentő ékszerrel. Egy pillanatra megtorpant előttem, majd lassú léptekkel közelített meg. Mikor ajkaink csókban találkoztak leírhatatlan érzés keringett bennem. Egyszerre a felemelő boldogság, ami egész lelkemet átjárta, másrészt a mellkasomba nyilalló égő fájdalom. A csóknak vége szakadt, a lány mostanra talán örökre eltűnt az életemből, de a kereszt helye még sokáig még sokáig meglátszott a szegycsontom felett. Kinyitottam a szemem és éreztem, ahogy valami végiggördül az arcomon. A kezem tovább mozdult, megmarkoltam a keresztet és zsebre raktam.

Részlet Buffy Anne Summers naplóbejegyzéséből

2004. június 15.

Sose fogom megszeretni Európát. Minek is rángatott el Angliába Giles? A világon mindenütt vannak vadászok, miért pont nekem kellett ebbe a nyirkos országba azon a veszett repülőn utaznom. Különben is útálok repülni. A buszokat sokkal jobban szeretem. Bár, ha jól meggondolom, buszoztam is. A repülőtértől Giles angolos, szolidan elegáns lakásáig. Most lettem kész a pakolással. Még szerencse, hogy az öregnek van egy vendégszobája. Ahogy elnéztem a nappaliban azt a kanapét, nem lehet valami kellemes….A fene! Kopognak! Biztos Giles az. Ki más lenne? Hm….nem tévedtem, ő az. Mennem kell, mert az ex- őrzőm mutatni akar valami régi, kopott, unalmas templomot nekem.

….(később)….

Életem nem éppen legkellemesebb templomi látogatásán vagyok túl. Lassan egy éve, hogy…nem…egyszerűen képtelen vagyok leírni. De ott volt az a templom. Amint beléptem a félhomályos terembe valami ismerős érzés kerített magába. Mintha már jártam volna ott. A kis helységben kétoldalt padok voltak elhelyezve, ahogy az minden normális templomban lenni szokott. Ahogy tekintetem egyre feljebb emeltem a bejárattal szemközt, pontosan az oltár helyén egy ember nagyságú feszület állt. Szívemben sajgó fájdalmat éreztem. Pislogtam egyet, mert a szemem vizesedni kezdett egy régebbi emlék feltörtével és, ahogy újra a keresztre pillantottam egy férfi meztelen felsőtestét láttam nekem háttal ráborulva a keresztre. Fejét oldalra fordítva ráfektette az egyik felére a kereszt rövidebbik ágának. A testből füst szállt fel és engem elfogott a zokogás. Becsuktam a szemem és leültem az egyik padra. Mikor újra ránéztem a keresztre a férfi eltűnt. Giles magyarázott még valamit valami királyról meg a lovagjairól, de egyszerűen képtelen voltam rá figyelni.

Részlet Spike naplóbejegyzéséből

2005. 06. 15.

Furcsa újra az egyedüllétben élnem. Mióta elhagytam Los Angelest nem maradhattam egy városban sem egy hétnél tovább. Buffyra még mindig nem akadtam rá. Mintha szándékosan menekülne előlem. Több szőke nőt megállítottam már az esti sötétségbe burkolózó utcákon, reménykedve, hogy egyszer végre egy ismerős arccal találom magam szembe. De eddig hiábavalónak tűnt a keresgetésem. Igazából, félek is a találkozástól. Nem tudom nem felejtett-e el teljesen örökre. Nem vagyok-e számára már csak egy mocskos emlék. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy látnom kell őt. Lassan két éve kutatok már utána  és szinte semmi eredménye. Eddigi vámpír életem alatt nem jártam annyi helyen Druval, mint amennyit az eltelt másfél év során utaztam. Már lehetetlennek látom, hogy számon tartsam hány országban és városban jártam. Láttam mindenfélét: éhínségtől küszködő kis falut, felpöffeszkedett gazdag, „tisztes dolgozók” lakta kisvárosok, nagyvárosok, több világváros…mindnek megvolt a maga szépsége, de egyszerűen képtelen voltam bárhol is megmaradni. Mindig tovább hajtott az a tudat, hogy meg kell találnom Buffyt.  És most itt vagyok. Egy amerikai koszos kisváros koszos kis kocsmájában. A csapos azt állítja, ismer egy Buffy Summers nevű nőt és megmutatja, hol találom, persze a megfelelő mennyiségű anyagi támogatás ellenében. Lehet célba értem? Annyi fölöslegesnek tűnő utazgatás, több vakvágány után most végre megtalálom Buffyt? Nagyon remélem. Na, most megyek, elbeszélgetek egy picit az úriemberrel.

….(később)….

Ezt…ezt képtelen vagyok leírni. Ez lehetetlen. Nem hazudott az a rohadt csapos. Tényleg tudta, hol találom Buffyt. Jobb lesz, ha az elejéről kezdem. Innen, a kocsmából elindulva a szemétje végig caplatatott keresztül az egész kis mocskos városon. Bégig beszélt hozzám, magyarázott valamit a városról meg egy démonról, aki rettegésben tartotta az egész lakosságot, de nem igazán figyeltem rá. Mintha Buffyt is megemlítette volna az unalmas kis történetében, de izgatottságomban már ez se igen tűnt fel nekem. A pasas csak mondta és mondta, legszívesebben leütöttem volna, de akkor sose tudtam volna meg mi van Buffyval. Ó, bár így lenne! De nem úgy történt. Már elhagytuk az utolsó putrira emlékeztető házat, mikor közölte velem az a pokolravaló ember, hogy már nem járunk messze. Felsejlett előttem egy magas, barokk stílusban készített, rozsdás vaskapu és egy annál picivel alacsonyabb tömör betonkerítés. Hirtelen félelem öntötte el a lelkem. El akartam menekülni, nem akartam megtudni, mi vár engem odabenn. Hiába éltettem magam hiú reményekkel, az orromat megcsapó tömény hullaszag letagadhatatlanul igazolta, hogy egy temető felé közelítünk vészesen. A kocsmáros egy gyenge mozdulattal belökte a kaput és előzékenyen előre engedett vigyorgó pofával. Belépve a temetőbe több száz sírt pillantottam meg. Több sírkő le is volt már törve, valamelyiket már belepte a gaz és a moha, olyan rég nem gondozza már senki.  Tőlem jobbra voltak a friss sírok. Remegő léptekkel indultam el arra felé. Három új földelés volt ott, három kis márványtábla jelölte ki van ott eltemetve és mikor halt meg. A három név közül egyik se volt Buffy, még csak hasonló elnevezésű tábla se volt. Fellélegeztem, majd kérdőn néztem a csaposra, aki tőlem egy pár lépésre visszább állt. Karba tett keze közül egyik ujjával a mellette lévő földkupacra mutatott. Ha nem hívja fel rá a figyelmem talán észre se veszem. Letérdeltem a halom előtt. Egy alig észrevehető fadarab volt a földbe szúrva, rajta egy fém lapocska, és…nem akartam elhinni, hogy Buffy, az utolsó igazi vadász egy ilyen kis semmi, egy észrevehetetlen sírba legyen eltemetve. Pedig minden stimmelt. A név, a születési dátum. Megragadtam a keresztet formázó fadarabot és…csak térdeltem ott és nem gondoltam semmire. Óráknak tűnő percekig így maradtam. A fájdalom a tenyeremben már a csontig hatolt. Elengedtem a kis keresztet, felálltam és végiggondoltam most mit tegyek. Remélem jól döntöttem…..

Naplóm utolsó sorait jegyzem most.

Utójegyzés:

Buffy Summers új sírba került, tisztességes temetés keretében barátai által Sunnydale hamvai mellé.

Rupert Giles                                                                                 
             2005. jún. 21.