Fekete boszi követi lábaim nyomát.

Megöltem szerelmét, ő megölne engem,

Most döbbenek csak rá arra, hogy mit tettem.

Tovább menekülök, de ő utolér,

Két kezemen feszül mágikus kötél.

Látom rajta, látom, hogy szenved,

Hiába kérem, el nem enged.

Kérni azt szépszóval, átkozódva sírni,

A halálfélelmet nem lehet kibírni.

Fiatal vagyok, élni akarok,

De bármit is teszek, én itt most meghalok.

Ekkora hatalom és szerelem ellen,

Nekem halandónak nem lehet mit tennem.

Remegek és sírok, ordítok mert félek,

Ordításomnak egy varázslat vet véget.

Ordítanék tovább: „Te jó ég, meghalok!”

Szám össze van varrva, szólni már nem tudok.

A golyó halad, lassan befelé testemben,

Belátom már én is, hogy nagyot vétkeztem.

Néma könnyek csillannak szememben,

Egyre inkább tudom azt, hogy elvesztem.

Ijedt könyörgés sugárzik szememből.

Tudja, hogy sajnálom, de csak félelemből.

Nem értem már szavát, nem értek már semmit,

Nincsen semmi gyógyír, mi fájdalmunkon enyhít?

Utolsó képem: Nevet kárörömtől,

Azután a bőröm megválik testemtől.

Marják még a testem a mágikus lángok,

A túlvilágra most már tényleg jegyet váltok.