Éjszaka volt, mikor a férfi felébredt. Az estben teljes csend honolt, füle mégis zúgott. Felkelt a földről, és elsétált egy kőemelvényhez. Egy kőoltárhoz. Körülnézett, és elordította magát:

-Inferno... Hé, Inferno! Hallasz te nagydarab állat? Jelenj meg, vagy szólj, vagy csinálj már valamit!!-a föld megremegett lába alatt. Tudta, hogy olyant mondott, amit nem kellett volna. Tudta, hogy ezért még meg fog bűnhődni. De nem érdekelte. Semmi sem érdekelte. Csak hogy láthassa őt...még egyszer.

            A földrengés fokozódott, és a kőemelvény előtt kettérepedt a föld, gyomrából lángok csaptak elő. A lángokból száj, arc és test bontakozott ki..

-Inferno...-szólt a férfi

            Ebben a dimenzióban, ahol a pokol és a menny istenei közösen uralkodtak, a férfi a pokol urát hívta magához...

-Mit akarsz tőlem, vámpír?

-Az...életemet.

-Az életedet?-a szörny felkacagott.- Melyiket?? Amit kétszáz éve vettek el, vagy a korcs féléleted?

-Azt akarom, hogy küldj vissza a földre.

-Itt te nem akarhatsz semmit-ordított rá Inferno-legfeljebb alázzattal kérhetsz. Halljam!

-Inferno-sziszegte a férfi a fogai között-kérlek, küld vissza a földre. Küldj vissza... emberként.

-Ezt más szeretem-vigyorodott el a pokol istene.-De mindennek ára van.

-Bármit megadok.-válaszolta a vámpír.

-Rendben. Kapsz egy napot. Ha az letelik, nem térhetsz vissza ebbe a világba. El kell jönnöd velem a pokolba, és a világ elfelejti, amit tettél érte. Eltörlődik életed egyetlen fénye, hogy megmentetted a világot, és a pokolban fogsz szenvedni az idők végezetéig

-Rendben.-szólt. Válasza gyors, és határozott volt.

-Legyen kívánságod szerint. De ne feledd...-kezdett bele a szörnyeteg.

-Csak egy nap...-ismételte a vámpír.

            A szörny elmosolyodott, és halk varázsigét mormolt. Aztán mindketten felüvöltöttek. A vámpír fájdalmában, Inferno örömében. Aztán a férfi az éjszakában találta magát, valahol a városban, egy csendes ház előtt...

2. fejezet

            A férfi hajnalhasadtáig a járdán feküdt, de a Nap első sugarai cselekvésre késztették. Odament a ház ajtajához, és elolvasta a feliratot. Tudta, hogy ezt a házat kereste. Becsöngetett. Bentről motoszkálás és halk szitkozódás hallatszott. Senki sem szerette, ha ilyen korán felkeltik. Aztán kinyílt az ajtó. Egy hosszú szőke hajú nő nyitotta ki. Arcán látszottak a ráncok, amit az évek véstek bele, de a vámpírnak még így is gyönyörű volt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egymás szemébe néztek, aztán...

-Spike...-hebegte a nő a nő.

-Igen, én.-válaszolta. Próbált vicces lenni, mint régen, de valahogy ma túl fáradtnak érezte magát hozzá. Fáradtnak és kimerültnek.- Örülök, hogy újra találkozunk...vadász.

-Hogy lehet ez? Ez valami tréfa? Maga nem lehet... nem lehet ő...-már majdnem sírt...

-De én vagyok az. Buffy, engedj be, és mindent elmagyarázok...

-De..., én...

-Kérlek...

-Rendben.

            Belépett a házba. Körülnézett, de ismeretlennek tűnt neki minden bútor, még a falak is máshogy álltak. -Hát persze-mondta magának-gondolkozz, te idióta! Ez már nem Sunnydale. Az elpusztult...-

-Szép ház...-mondta végül.

-Megteszi. Most kérem, mondjon el mindent. De ha ez csak egy vicc, esküszöm...

-Tudom, megölsz. De bocs, már halott vagyok. Szóóóóval, az úgy volt...-kezdett bele- Volt egyszer egy szőke vámpír, aki lelket kapott, meg a szerelmétől egy nyakláncot. Ez a vámpír az ítélet napján, amikor elvileg mindennek el kellett volna pusztulnia, saját "élete" feláldozásával-itt elmosolyodott-mindenkit megmentett, és egy se nem pokol, se nem menny dimenzióba került. Ott volt már sok ideje, amikor is...-szünetet tartott. Buffy arcán látta, hogy úgy érzi, gúnyolódik vele. Néhány perc után folytatta-, amikor is nem bírta tovább, és visszatért szerelméhez, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Vége.

-Ez nagyon... érdekes. De még mindig nem tudom, ki maga.

-A francba, hát betűzzem? Spike vagyok! S-P-I-K-E.

-Mondjon valamit, amit ő szokott.

-Véres Pokol, hát már...

-Hmmm, ez megteszi.-mondta Buffy, és a nyakába ugrott. Spikenak fájt minden porcikája, de tűrte a szoros ölelést, amit már nagyon rég nem érzett. Amire már olyan régóta vágyott...

3. fejezet

            Buffy hozott italt, és leültek egymás mellé. Spike úgy érezte, el kell mondania néhány dolgot, de nem mindent. Az idő is túl kevés, és most nem akart az aznap esti éjfélre gondolni, amikor vissza kell térnie a pokolba. Boldogan akarta ezt az egy napot.

-Spike-szólalt meg végül Buffy-meséldd el, hogy sikerült...

-Visszajutnom?-kérdezte. Tudta, nem adhat egyenes választ. Még nem. Talán majd... de most még nem.- Egy varázslattal...-kezdett mondókájába. Aztán egyszer csak...

-Megvirradt-szólt Spike.-Mi lenne, ha sétálnánk egyet?

-Nappal? Megőrültél?-kérdezte Buffy, de Spike már rohant is az ajtóhoz. Feltépte, és kirontott.

-Spike, ne!-kiáltotta, de már késő. Szerelme ott állt a halálos nap sugaraiban. De meglepetésére, semmi baja se lett.

-Spike, ez meg mi volt?-kérdezte.

-Ez a legjobb az egészben. Újra ember vagyok. Menjünk sétálni.

 Az egész napot átbeszélgették. Spike vigyázott, hogy ne szóljon semmit az esti visszatérésről, vagy a közelgő szenvedéséről. Csak Buffyval akart lenni. Ameddig csak lehet. De aztán...

-Mi lenne, ha elmennénk vadászni?-kérdezte Buffy, mikor besötétedett.-A régi idők emlékére.

            Spike tudta, hogy már csak néhány órája van hátra, és azt nem akarta ezzel eltölteni. Lettek volna jobb ötletei is, de aztán végül beleegyezett.

-Nem mehetek veled, nem emlékszel? Nincs már vámpírerőm.

-Ja... igaz.

-Inkább menjünk a parkba.

-A parkba?-kérdezett vissza Buffy.-De minek? Ott nincs semmi.

-Csak menjünk oda. Kérlek, Buffy.-Olyan volt, mint egy kisgyerek, és Buffy nem tudott neki ellenállni.

-Rendben, menjünk a parkba.-mosolyodott el, bár látszott rajta, hogy még mindig nem érti.

            Az úton Spike szorosan fogta Buffy kezét, mintha félt volna, hogy elveszik tőle. De tudta, hogy pár órán belül őt veszik el Buffytól. De próbált nem gondolni rá. Mikor a parkba értek, Spike bevezette kedvesét a fák közé. A hold magasan volt az égen, jelezve, hogy közeleg az éjfél. Az ég tiszta volt, csillagok ezrei világították meg a szerelmesek arcát. Győnyörű éjszaka volt.-Bár tudnám még élvezni... vele lenni mindörökké.-gondolta Spike. Nem is sejtette, hogy Buffy hasonlót gondolt, bár ő nem tudta, mennyire kevés idejük is van valójában.

-Mi a baj Spike?-kérdezte, mikor meglátott egy könnycseppet szerelme szemében.

-Semmi csak... annyira szeretlek, és most, hogy újra itt vagy velem... úgy érzem, ez maga a tökéletes boldogság.

            Buffy nekidőlt egy fának, és magával húzta Spikeot. Spike megölelte a lányt, mintha most ölelné először, és megcsókolta. Hosszan és szenvedélyesen. Kezei lassan lecsúsztak Buffy combjára, felemelve szoknyáját. Eldőltek a tiszta füvön, és holdfényes égbolt alatt újra egymáséi lettek. Ennyi idő után újra. Tettüket nem látta más, csak a Hold, és a csillagok, de tudták: azok nem mondják el senkinek...

4. fejezet

            A pár felriadt. A földön feküdtek, Spike bőrkabátjába takarózva. Lassan felkeltek és felöltöztek. Spike nem tudta pontosan, mennyi az idő, de érezte, már csak percek kérdése, és éjfél. A csillagok már nem látszódtak, a Holdat felhők borították el. Minden rémisztően csendes volt. Még a tücsök sem ciripel, még szél se fújt a fák lombjai között. A föld ismét megremegett, és Spike tudta, itt az idő. De el akart búcsúzni.

-Buffy, valamit el kell mondanom. Én... csak egy napra jöttem.

-Micsoda? Ezt hogy érted?

-Az egyezség csak egy napra szólt... és ez a nap most letelt. Vissza kell térnem.

-Hová?-kérdezte Buffy.

-A... pokolba.

-Nem mehetsz el!-kiáltotta-Többé nem! Nem engedlek.

-Buffy, nem tehetsz semmit!

-De igen! Megakadályozom.      

            A föld újra kettészakadt, és a lángok ismét felcsaptak belőle. Inferno ismét megjelent. Spike tudta, mennie kell.

-Buffy, hallgass meg! Nem tudsz segíteni. Csak magammal rántanálak.

-Akkor együtt halunk meg.

-Nem, te nem tartozol oda. Értsd meg. Túlságosan szeretlek, hogy ezt hagyjam.

            Az ég elsötétedett, ahogy a Pokol istene kiemelkedett a földből. A madarak felszálltak a fákról. Az egyetlen világosságot Inferno tüze adta.

-Vámpír!- szólt Inferno.- Itt az idő. Térj vissza velem.

-Kérlek, Buffy, értsd meg, hogy ennek így kell lennie.

-Semmi de.-mondta Spike. Egy utolsó csókot nyomott Buffy homlokára.

-Vámpír! Itt az idő.-mennydörögte Inferno.

-Most menj. Menj, és vissza se nézz. És ne feledd... Szeretlek.

            Spike lassan megfordult, és elindult a hasadék felé. Buffy csak áll, és nézte, ahogy szerelme egyre közelebb ér a gyilkos lángokhoz. Úgy érezte, muszáj csinálnia valamit. De akkor és ott, tehetetlennek érezte magát, akárcsak egy átlagos nő. Egy hirtelen elhatározástól vezérelve futni kezdett, és elkapta Spike karját. Épp, mielőtt a szakadékba ugrott volna.

-Nem érhet így véget! -kiáltotta, majd megcsókolta. A föld ismét megremegett, de most minden eddiginél erősebben. Spike és Buffy fejében egyszerre villant fel a gondolat: "kell még idő"...

5. fejezet

            Inferno felüvöltött. Spike is. A pokoli démon visszasüllyedt a föld gyomrába, és a hasadék összezárult. Spike összeesett Buffy karjaiban. Teste hideg volt és merev. Buffy már-már azt hitte, kedvese meghalt.

-Spike. Kérlek ébredj!-mondta.

            Buffy megpróbálta elcipelni Spikeot a tóig, nem nagyon sikerült neki. Spike nehéz volt, és ő gyenge. Bár ereje az évek során csökkent az időtől, és az edzések hanyagolásától, az adrenalin és a félelem erőt adott neki, hogy mégis tovább vigye. Mikor elért a tóhoz, Spike már nem lélegzett. Buffy tudta, hogy amúgy se lélegezne, de félt, hogy szerelme már újra a pokolban van. Fejét combjára rakta, és vizet merített a tóból, és Spike arcára fröcskölte. Remélte, a jeges víz magához téríti, ha még egyáltalán... magához térhet.

-Gyerünk, nagyfiú, ne csináldd ezt.-mondta, de a sírással küszködött.- Nem fogsz itt hagyni!.-Azzal jókora pofont adott Spikenak, és újabb, az előbbinél jóval nagyobb adag jeges vizet zúdított rá.

            Spike úgy vette az első levegőt, mint a fuldokló, mikor a víz színéhez ér. Nem értette, hol vannak a láncok, miért nem érez fájdalmat, és hogy... miért fekszik Buffy ölében. Érezte a nedves füvet, kedvese puha combját, és a szíve zakatolását. A saját szívének heves mozgását a mellkasában.

-Buffy!-mondta.-A... szívem.

-Én is érzem, Spike.-válaszolta. Sírt, de ezek a könnyek az örömtől hullottak.

-Buffy, mi történt?-Kérdezte Spike.

-Hát még nem érted? Te még mindig itt vagy, és... te még mindig ember vagy. De hogy?...

-Micsoda?-kérdezett vissza, de már ő is rájött.- Az eskü...

-A mi?-nézett értetlenül Buffy.

-Az eskü! Úgy jöhettem csak vissza, ha utána a pokolba térek vissza. Buffy, érted mi történt? Megtörted az esküt. Pont, mikor visszahúzott volna engem a pokolba.

-A csók.-Mondta, és felsegítette kedvesét.

            Kézenfogva kisétáltak az erdőből, ki a park szélére, a domb tetejére, ahol a nap épp feljött a horizonton. Spike újra láthatta a napfelkeltét, 200 év után először. És tudta, mostantól mindig végignézheti, újra, és újra... Szorosan magához ölelte kedvesét. Tudta, hogy már újra ember, és egyelőre nem kell félnie az időtől. Újra Buffyval lehet, és ezen túl nappal is vele lehet. Övék az egész nap, és mostantól mindent megadhat neki. A Nap megvilágította a szerelmesek arcát. Mindkettejük arcán egy-egy könnycsepp gördült végig. Egymás vállára dőltek, és egyszerre suttogták egymásnak: "Szeretlek."