Xander sem élt már, Kennedy annak idején vámpírként végezte, s Willow egy jóleső szerelmezés után megölte. Egy évig gyászolt, aztán eltűnt. Többé nem hallottunk róla. Faith nem volt képes elviselni, hogy megöregedett, és öngyilkos lett… Mind eltűntek szép lassan, Buffy, Dawn és én magunkra maradtunk. Dawn férjhez ment, gyerekeket szült, és onnantól kezdve csak a családjának élt. Én végig Buffy mellett maradtam, bár ő kora előre haladtával egyre gyakrabban kérte, hogy menjek el, és ne nézzem szenvedését, öregedését. De én maradtam. Buffy pedig gyengült, kopott. Idővel felhagyott a vadászattal, aztán már utcára se járt. 70 éves volt akkor.

Szokás szerint 6-kor vittem be neki a vacsorát. Megette. Máskor órákig beszélgettünk, de Buffy most fáradtságra és gyengeségre hivatkozva elküldött engem. Kértem, hogy maradhassak. Vele akartam maradni az utolsó percig.

                          Miért nem mész el? –hüppögte Buffy. – Miért akarod újra végignézni a halálomat? Ez most nem olyan szép lesz, nem „megmentem-a-világot-az-önfeláldozásommal” – halál lesz!

                           Szeretlek Buffy.

                           Ezért kellett volna elmenned, neked is. Már rég szabadon öldöshetnéd az embereket!

                           Nem ölök embert. – mondtam halkan.

                           Nem számít! Te vámpír vagy, nem idősgondozó! Miért nem tűnsz már el?! Reggelre el is felejthetnéd, hogy haldokoltam. – fakadt ki dühös-keserűen.

                             Buffy… veled voltam majd egész életedben. Már nem megyek el. 40 évvel ezelőtt még elmehettem volna. De miattad jöttem vissza, miattad vagyok itt.

                             Köszönöm. – súgta könnyezve.

                             Így kell lennie. – próbáltam nyugodtnak látszani, pedig mindenféle érzések kavarogtak bennem. Az utolsó pillanatig vele akartam lenni. Már most hiányzott. Szörnyű volt. Ha Buffy is vámpír lenne… vagy én halandó… Az elsőtől féltem, a második megvalósíthatatlan volt.

                              Spike… - még mindig suttogott. – William…

                              Buffy?

                              Spike. Szeretlek. Vicces, hogy csak akkor mondom, ha egyikünk haldoklik… - savanyúan el is mosolyodott. – De így van, Spike! Ne, te ne sírj! Te nem sírhatsz! Nem illene hozzád… Itt maradnál velem, mégis? Bújj ide hozzám! Úgy, mint akkor. Még egyszer, utoljára…

Többet nem szólt. A karjaim közt érte a reggel. A reggel és a halál.