Hajnalban Buffy hazajött a vadászatból, és csendben lejött a pincébe. Felkeltett, és felvitt a nappaliba.

-Beszélnem kell veled-mondta.

-Buffy, ilyenkor? Nem várhatott volna?

-Nem.

-Rendben, akkor mondd…

-Csak azt akartam mondani…hogy amikor azt hittem, meghaltál teljesen összetörtem. Egészen addig nem csináltam semmi, míg Angel fel nem hívott, és el nem mesélte, mi történt. Vártam, hogy hazagyere. És amikor megláttalak…az volt a legboldogabb pillanat életemben.

-Mire akarsz kilyukadni?

-Csak arra, hogy én tényleg szeretlek. Most még jobban, mint valaha.

            Sajnos nem tudtam, hogy Willow ezt hallja. Vagy legalábbis látja. Elég nagy baj, hogy nem figyeltem jobban.

-Buffy, tudod, hogy én is szeretlek. Mindig szeretni foglak. De máshogy. Mindig sokat jelentesz majd nekem. De ez nem változtat azon, hogy már Willowt szeretem. Szerelemmel.

-Tudom…de mégis…amikor azt hittem, elveszítettelek, nem tudtam magammal mit kezdeni. Csak ültem, és néztem a semmibe. Néztem azt a kicsi lyukat, ahol a pokol szája állt. Ahol feláldoztad magad, hogy megmentsd a világot. Mindig arra vártam, hogy egyszer csak kilépsz a lyukból, és megint együtt leszünk. Mint azelőtt…

-Buffy, kérlek…tudom, hogy rossz volt neked. És tudom, hogy most még rosszabb…de értsd meg…

-Mit? Hogy neked Willow kell? Miért kéne neked? Ő leszbikus, és gyűlöl téged. Gondoldd csak el! Tudnál szeretni valakit, aki megölt?

-Hát, Druval elég jól megvoltunk, de…

-Nem, Spike. Az a benned lakó démon volt. Te magad, hiszen a lélektől már magad vagy. te tudnál szeretni olyan, aki megölt?

-Nem hiszem…

-Látod? Ennek nincs jövője. Ugyan úgy fogsz rohangálni utána is, mint utánam? Gondolj bele!

-Tudod hányszor végiggondoltam már ezt? Ezerszer, lehet többször. Annyira sajnálom amit vele tettem. Szeretem. Még ha ő nem is szeret. És ha nem is szeretném, akkor is kötelességemnek érezném, hogy segítsek rajta, azok után…

-Hogy megölted?

-Igen…

-De Spike, miért szerettél bele? Mi változott köztünk?

-Nem tudom. De valami változott. Talán ez a varázslat…összeköt minket…

-Spike…szeretlek! Nem tudok nélküled élni!

-Buffy, tudod, hogy én mindig itt leszek, és számíthatsz rám, de ne haragudj…én nem szeretlek úgy, mint te engem.

-Szeretlek-mondta.

-Buffy, kérlek értsd meg, hogy…

-Szeretlek!

-Buffy, hagyd abba…

-Szeretlek-szüntelenül ismételte, míg egyre közelebb hajolt hozzám. A szája már csókra nyílt, utoljára, könnyes szemmel, halkan kimondta:

-Szeretlek…

            És megcsókolt…és én nem taszítottam el. Nem tudtam…Nem voltam rá képes. Talán az tartott vissza, hogy annyi fájdalmat okoztam neki, hogy úgy éreztem, ennyivel tartozok.

            Mikor befejezte, észrevettem őt. Végig ott állt az ajtó mögött. Most előlépett, és ránk nézett. Látta, ahogy Buffy az ölemben ül. Könnyes szemében pupilláján láttam, varázslatra készül…